A felhők fölött süt a Nap!

Az első ultrahangra a 6. hét 3. napján került sor, este 6 órakor. Egész nap rettentően ideges voltam előtte, ismerve a statisztikákat optimistán úgy gondoltam, hogy az gyakori, hogy elindul egy terhesség, de még az elején véget is ér. De ha MOST ver a kicsi szíve, akkor innentől nagy baj már nem lehet, úgyse esünk bele abba a bizonyos 10-25%-ba. Gyönyörűen vert az a szívecske, a méretei is tökéletesek voltak, elöntött a megkönnyebbülés. Szépen lassan elkezdtük beleélni magunkat a Kistesó érkezésébe. Mindketten úgy éreztük a férjemmel, hogy kislány lesz, érdekességképpen a fogantatás ideje alapját figyelembe vevő módszer, és a kínai naptár is lányt jósolt. Beszereztem testvérféltékenység kezelését tárgyaló könyveket magamnak, "nagytesó leszel" témájút a kisfiamnak, sokat agyaltam azon, hogy hogyan rendezzük át a gyerekszobát - röviden, elkezdtem komolyan készíteni a lelkemet az új élethelyzetre.

A második UH-ra már sokkal magabiztosabban érkeztem 3 héttel később. A kisfiam nem akart bejönni a rendelőbe (múltkor is annyira sírt, mikor elkezdődött a vizsgálat, hogy ki kellett vinni menet közben), így egyedül mentem be. Bár ilyenkor minden pillanat éveknek tűnik, mégis egy idő után kezdett nyomasztóvá válni, hogy semmi kommentár nem érkezik, végül rákérdeztem a doktor úrnál, hogy minden rendben van-e? Így hát elhangzott a rettegett mondat: "Az a baj, hogy nincs minden rendben." Nem találta a szívhangot. Próbált még vacakolni mindenféle beállítással, ezt már kommentálta nekem is, de már csak fél füllel figyeltem, belül teljes zsibbadás, majd elkezdett kavarogni egy csomó félig megragadott érzés, hogy "Az nem lehet! Úristen! Ilyenkor mi van... Az oké, hogy ez előfordulhat, de velünk tuti nem..." és hasonlók. Mikor rákérdeztem a méretekre, akkor mondta, hogy jó egy-másfél héttel kisebb a baba, mint vártuk. Ebben a pillanatban tűnt el minden reményem: ha valami gépi beállítás rossz is, a méretek nem hazudnak... Ezek után már csak arra tudtam gondolni, hogy nehogy véletlenül sikerüljön befogni a szívhangot. Rosszul tűröm a bizonytalanságot, és biztos voltam benne, hogy nem lenne erőm egy rosszul alakuló, de még nem befejezett terhességet végigizgulni. Ismeretségi körben előfordult, és sajnos nem lett jó vége, akkor már inkább legyünk túl rajta minél előbb. Láttam a képet a szabálytalan alakú petezsákról is.

Nehezen élem meg és mutatom ki az érzéseimet, így aztán a rendelőben is igyekeztem rövidre zárni a témát, és csak a praktikumra koncentráltam. Kedves és emberi volt egyébként mind a doktor úr, mind az asszisztense, de azt hiszem, megkönnyebbültek ők is, hogy nem (előttük) omlottam össze. Innentől már gép üzemmódban működtem. Jó, műtét, mikor legyen, az a nap nem jó, máskor esetleg? Rendben... Egy keddi napban állapodtunk meg, 6 nappal később. Aztán csak előtört belőlem, hogy mi lenne, ha a természetes utat választanám, hogy rendeződjön el minden magától. A doktor úr először elcsodálkozott, de nem tiltakozott, végül abban maradtunk, hogy kedden reggel műtétre készen jelentkezem a kórházban, aztán megbeszéljük az előnyöket-hátrányokat, és helyben eldöntöm, hogy mit szeretnék. (Hogy mit? Jó vicc... egy egészséges kisbabát...)

Kimentem a férjemhez, aki kint játszott a kisfiúnkkal. A sorompóval szórakoztak, nézték, ahogy nyílik-csukódik, és közben jönnek ki az autók a parkolóból. Már messziről mosolygott, nagyon várt rám. Csak a fejemet tudtam rázni, mondtam neki, hogy nincs szívhang, aztán csak álltunk ott, átölelve egymást, miközben a kisfiúnk kacagva sertepertélt a lábainknál - figyelte tovább a sorompót.

Hazaúton a kocsiban írtam e-mailt a közeli családtagoknak és a barátnőmnek. Nem volt lelkierőm telefonon közölni velük a hírt. Válaszolgattak kedvesen, részvevően. Egyedül a barátnőm kérdezett rá konkrétan, hogy felhívhat-e, de kértem, hogy most inkább ne, mert magunkban szomorkodnánk. Írtam a fórumtársaknak is, a 2016 januáriaknak és a 2018 áprilisiaknak is. Ez utóbbi csapat annyiban különös, hogy sok olyan lány gyűlt össze, aki már túl volt 1-2-3 vetélésen is akár, volt tehát tapasztalat, volt kinek feltenni az első kérdéseket (pl. mit kell egyáltalán vinni a kórházba, volt-e valaki, akinek magától elment és milyen volt, stb.). Nagyon kedves volt mindenki. Hazaérve a férjem figyelmesen lefoglalta a kisfiúnkat, hogy elvonulhassak, én pedig nekiültem az internetnek tájékozódni, hogy mégis mire számíthatok.

Természetes vagy műtéti befejezés?

Az első érzéseim elsősorban az üresség, a csalódottság, kudarcélmény körül forogtak. Sokat vártunk erre a babára (ráadásul a férjem születésnapján teszteltem pozitívat), sajnáltam, hogy egyre kevésbé tudjuk összehozni a kis korkülönbséget a gyerekeink között. Emellett nem volt kedvem több hónapos késéssel visszaállni a startvonalra és elölről kezdeni a próbálkozást. És mindezek mellett persze féltem az ismeretlentől, a fájdalomtól, a rám váró fizikai megpróbáltatásoktól is. Fájt persze a baba elvesztése, nagyon is, de biológusként már akkor megnyugvást találtam a tudatban, hogy alighanem valami komoly zűr volt, és csupán a természetes szelekció működött - és akkor viszont jó, hogy így történt.

Nem tudom pontosan megfogalmazni, hogy miért tartottam a műszeres befejezéstől, és mi vonzott a természetes út felé. Ökológusként számtalanszor láttam, hogy nagyképűen úgy képzeljük mi, emberek, hogy értjük a természet folyamatait, belenyúlunk a dolgok menetébe, próbáljuk befolyásolni, siettetni a dolgokat, de tulajdonképpen mennyire nem megy. A beavatkozással aztán többnyire nagy kárt okozunk, amit később vagy sikerül helyrehozni, vagy nem (inkább nem). Erősen hiszem, hogy az orvostudomány ugyanígy működik, elég, ha csak a maroknyi gyógyszerre gondolok, amelyeket a mellékhatások kezelésére kell szednie a betegeknek. Elismerem a csodás eredményeket is, meggyőződésem, hogy a kisfiamat például kétszeresen is eme vívmányoknak köszönhetem - egyszer a terhesség alatti progeszteron-pótlás, másodszor a születéskori Streptococcus-fertőzés legyőzése miatt.

Visszatérve a jelen helyzetre, valahogy úgy képzeltem el, hogy ha hagyom a folyamatokat a maguk módján zajlani, akkor biztos lehetek abban is, hogy hihetek a testem jelzéseinek később is, a regenerálódás is teljesebb lehet így. Lassabb a gyógyulás, de teljesebb. Például ha újra visszaáll a ciklusom, akkor az azért lesz, mert a testem készen áll egy újabb terhesség kihordására, és nem kell majd azon aggódnom három hosszú trimeszteren keresztül, hogy 1-2-3 hónap önkényesen meghatározott várakozási idő után vajon elbír-e a meggyötört és így-úgy helyrejött méhszáj egy újabb terhességet.

Abba is csak utólag gondoltam bele, hogy mennyivel emberibb, méltóságteljesebb ez az út - nem kell az abortuszra várók között várakozni, félig pucéran, kiszolgáltatottan kiterülni... ez elkerülhetetlen még akkor is, ha egyébként a kórházi személyzet emberséges és támogató. Szintén utólag gondoltam bele abba, hogy - bármennyire is ésszerűtlen - az ember lánya a végsőkig reménykedik. Hogy rossz volt a gép, elnézett valamit az orvos, akármi... lehet olvasni történeteket, hogy a műtétre érkező kismama ragaszkodott egy utolsó UH-hoz, ahol kiderült, hogy él a baba és hasonlók... Folyamatosan ott motoszkál a gondolat, hogy hátha, de ha magától ér véget a terhesség, akkor nem kell a bizonytalanság terhét hordozni életem végéig. Volt bennem egy nehezen megragadható érzés is, valami olyasmi, hogy ha már fáj a lelkem, akkor fájjon a testem is, szeretnék szenvedni, mert egyébként kibírhatatlan ez az egész... mintha a fájdalom valahogy megtisztítana... Arra is gondoltam, hogy mindenkinek joga van természetes úton világra jönni - vagy éppen világra hozni a babáját, ez független attól, hogy történetesen dobog-e az a szív... Nehéz szavakba önteni ezeket az érzéseket, de ahogy írom, még most is elszorul a torkom, ahogy rájuk gondolok.

Nagyon hamar kiderült számomra, hogy mennyire ritka itthon a természetes befejezés. Elérhető információ nincs, történet is alig, és e történetek legtöbbje is olyanoktól származik, akik esetében a vetélés magától lezajlott a kitűzött műtétig. Az olvasottak és a tapasztalt fórumtársakkal való beszélgetések alapján azt szűrtem le, hogy általában a művi utat gyorsabbnak és fájdalommentesebbnek tartják, míg a természetes út esetében a gyászfolyamat, elengedés, lezárás könnyebb. Egyelőre furcsa volt a tudat, hogy egy halott babát hordozok a testemben, gondolkodtam is, hogy ez vajon mennyire veszélyes. Mint utóbb utánanéztem, az első reakció, hogy "Jaj, vérmérgezése lesz az embernek!", csupán városi legenda. Arra gondoltam, hogy sok országban (pl. Nagy-Britannia, Ausztria) az első UH is csak 8-12 hetesen van, és vélhetőleg annyival nem rosszabbak a terhességgel-szüléssel kapcsolatos statisztikáik, így egyelőre túl nagy kockázatot csak nem jelent rám nézve a várakozás. Most már össze tudom szedni nagyjából ezeket a gondolatokat, de akkor, első este mindez még csak homályosan kavargott bennem.

Azon is gondolkoztam, hogy vajon melyik út mellett várható hamarabb, hogy újra teherbe tudok esni, de úgy látom, hogy ez nagyjából egyező. A természetes út lassabb, illetve lassabb utána a regenerálódás az első menstruációig: eleve átlagosan 2-4 hét a kilökődés (attól is függően, hogy mennyire volt előrehaladott a terhesség), utána 1-2 hét vérzés következik, majd 4-6 hét, mire újraindul a ciklus - nyilván minden állomás esetében elég nagy egyéni eltérések léteznek. A műszeres út után viszont javasolt 3 hónap szünetet tartani (illetve itt elég sokféle orvosi véleményt olvastam 1-től 6 hónapig, nyilván többféle iskola létezik, és minden eset egyedi.)

Biztos voltam abban is, hogy az orvosom kedden minden ellenérzésem ellenére rá fog tudni beszélni a műtétre, ha akar (azt ugyan nem tudtam, hogy akar-e, de rossz volt belegondolni abba, hogy műtétre kész állapotban kellett a megbeszélésre mennem). Ezért az első reakcióm az volt, hogy próbáljuk meg valahogy beindítani a vetélést az elkövetkező 6 napban. Még a kisfiammal való terhességem előtt jártam Aviva tornára, és emlékeztem, hogy vannak vetéltető gyakorlatok. Próbáltam elérni azt a tanárt, akihez anno gyakorló órákra jártam, de ez nem sikerült, másnapra azonban találtam egy oktatót, akihez el tudtam menni órára. Próbáltam a neten más vetélést előidéző módszereket is keresni, de az összes "tipp" (brutális gyógynövénykeverékek, extra fizikai erőkifejtés, stb.) csak pár napos élő magzat elhajtására vonatkozott, és egyik sem volt túl meggyőző. Ezzel lett vége az első napnak.

Az éjszaka meglepően jól sikerült. Biztos voltam benne, hogy alig fogok tudni aludni, ehhez képest, bár többször felébredtem, mindig visszaaludtam. Reggel elmeséltem a kisfiamnak is, hogy mi újság. Eddig is a reggeli rutinunk része volt, hogy beszélgettünk a babáról. Ilyenkor megnéztük azt a hétről-hétre naptárat, amit még az első terhességem idején készítettem, megnéztük a vele készült pocakos képeket is. Tartottam ettől a beszélgetéstől, de jól vette. Elmondtam neki, hogy ennek a babának nem sikerült növekednie, emiatt most nagyon szomorú Anya, de lesz majd egyszer egy másik baba, akinek menni fog, aki majd megszületik. Szimbolikusan befordítottuk a naptárat is a fal felé. Azt hiszem, a lényeget megértette. Tulajdonképpen nekem is jól esett ez az egyszerű beszélgetés, sikerült egy lépéssel távolabbról szemlélni az eseményeket. A kisfiam a nap további részében (is) hihetetlenül kedves és aranyos volt. Az elmúlt időszakban meglehetősen türelmetlen voltam vele, ez egy szempillantás alatt elmúlt, ugyanúgy rá tudtam hangolódni, mint régen. Gyanítom, élvezte, hogy újra csak rá figyelek, vele vigasztalódom, és én rengeteg erőt tudtam meríteni az ő létéből, kedvességéből. Azt hiszem, ha ő nem lett volna, teljesen kétségbeestem volna. Nagyon zavart, hogy továbbra is voltak terhes tüneteim - éhséghullám, lábikragörcs-közeli állapot, még a méh növekedését jelző nyilallások is... Ha nem tudtam volna, hogy mi a helyzet, egyáltalán semmit sem sejtettem volna.

Az Aviva-tornán

Másnap elmentem Avivázni. Amíg utaztam a tornára, végre találtam egy angol nyelvű fórumot, ahol a missed abot követő spontán vetéléstörténeteket írtak a lányok. Leírták részletesen magát a folyamatot is, ami első olvasatra kicsit ijesztőnek tűnt - inkább hasonló a szüléshez, mint egy erős menstruációhoz. A fájdalomtól való félelem kicsit (nagyon) el is bizonytalanított. Féltem attól, hogy mi történik, ha nap közben történik majd, mit fogok közben csinálni a kisfiammal. Mi lesz, ha annyira rosszul leszek (ahogy egyes hozzászólásokban olvastam), hogy elájulok, mentővel kell majd kórházba vinni, ér-e ennyit ez az egész, nem jobb-e túllenni rajta egyszer s mindenkorra? Bíztam ugyanakkor abban, hogy - mivel a szülésem és a menstruációim is relatíve könnyűek voltak vagy szoktak lenni - ezért talán a vetélés is kibírható lesz, ha nem is fájdalommentes.

Az Aviva torna furcsa élmény volt. A tanárnő megmutatta azokat a gyakorlatokat, amelyeket a menstruáció meghozatalára, illetve korai vetélésre szoktak használni, és biztatott, hogy csináljam őket naponta kétszer, előbb-utóbb meglesz az eredménye. Egy nappal voltam a rossz hír után. Addig mindent elkövettem, hogy óvjam a hasamat és a benne fejlődő(nek vélt) életet, óvatosan mozogtam, próbáltam elkerülni a kisfiam olykor heves mozdulatait, stb. Most pedig egyszer csak ugrálni kellett, erőteljes rázkódást előidézve a sarokra huppanni, az alhasi tájékot megmozgató gyakorlatokat végezni... ez volt az a pont, ahol elkezdtem elengedni magamban a vágyakat, reményeket. Igen, én tényleg akarom a spontán vetélést, akkor itt a lehetőség, hogy tegyek is érte valamit! Fizikailag kimerítő volt az összesen nem egészen fél óra mozgás, és még napoknak kellett eltelnie, mire ráéreztem a megfelelő mozdulatsorra. Furcsa volt a többi lány között mozogni - ők végigcsinálták a teljes tornát a maga koreográfiájával, míg nekem csak erre a pár speciális gyakorlatra kellett koncentrálnom. Éreztem, hogy rajtam járnak a gondolataik, hogy vajon mi lehet a szándékom. Valószínűleg azt hitték, hogy egy könnyelmű éjszaka következményeitől akarok szabadulni...

Óra után, ahogy pakoltam össze, már gyülekeztek a gombócok a torkomban. Még kérdeztem pár dolgot a tanárnőtől, hogy mennyit, meddig kell végezni a gyakorlatokat, mikor lehet újra próbálkozni (azt hiszem, ez az utóbbi kérdés kicsit a többieknek is szólt, ami igazából nevetséges, hiszen aznap láttuk egymást először, miért számít, hogy ki mit gondol???). Egy lány utána odajött hozzám, kérdezte, hogy missed ab? Erre, most először, kitört belőlem a zokogás. Valahogy elrebegtem, hogy igen, és hogy a műtétet próbálom megúszni. A lány is elkezdett sírni, mesélte, hogy neki is volt, kettő is, de ő akkor még nem tudott a tornáról, és hogy jó helyen vagyok, és nagyon drukkol nekem. Végül a tanárnő leültetett minket, és kicsit beszélgettünk, többek között a reflexológiával segített vetélés-indítás lehetőségéről, ami szimpatikusnak tűnt. Kaptam egy nevet is, bár végül nem mentem el, noha komolyan fontolóra vettem - valahogy így jött ki a lépés. A másik számomra különösen érdekes gondolat az volt, hogy a sikertelen terhesség "rezgései" (energiája) lenyomatot hagy a méhben, emiatt a következőnek születő szivárvány-babák gyakran farfekvésűek - elhúzódnak a méhtől, amennyire lehet, fel, az édesanya szíve felé. Később, otthon próbáltam erre szakirodalmi adatot találni, de sajnos nem sikerült.

A következő időszak amolyan "senki földje" volt, különös, de nem igazán pozitív életérzés. Nem voltam terhes, a szó klasszikus értelmében, és mégis. Nem tartoztam sehova, mintha élet és halál között lebegtem volna magam is. Az első napok nagyjából eseménytelenül teltek. Próbáltam racionális síkon tartani a dolgokat ("jobb ez így..."). Nevetni is tudtam, igyekeztem feldolgozni a történteket, rengeteget olvastam, tájékozódtam, sokat beszélgettünk a férjemmel. Ennek örültem, egyrészt jól esett beszélgetni, megismerni az ő érzéseit, másrészt próbáltam figyelni arra is, hogy a történtek inkább közelebb hozzanak, mint elszigeteljenek egymástól - mind a kettőre láttam már példát. Jóleső érzés volt, hogy támogatott mindenben, elfogadta, hogy milyen fontos nekem a természetes befejezés.

A gyászfolyamat hullámain

Már hétvégén történt, hogy újra feltört belőlem a sírás. Emlékszem, álltam a zuhany alatt, épp hajat mostam, mikor eszembe jutott Singer Magdolna gyászterapeuta könyve, az "Asszonyok álmaiban síró babák". Gondoltam, hogy most már az én álmaimban is sír egy baba (bár később, ahogy olvastam a könyvből részleteket, megtudtam, hogy ezt a kifejezést az élve elhajtott magzatok esetében szokták alkalmazni, a hiedelem szerint ez az anyák büntetése - a babák sírnak, ők pedig nem tudják megszoptatni őket). Ahogy beugrott a könyvcím, elkezdtek potyogni a könnyeim. Arra gondoltam, hogy ennek a babának meg kellett volna születnie, és hogy biztosan kislány lett volna, akit még (már) a kisfiúnk születése előtt vártam. Elképzeltem, ahogy pihe-puha rózsaszín takarók között a karjaimban tartom, rugdalózik és gőgicsél... nagyon fájt a hiánya. Abban is biztos voltam, hogy soha nem lesz kislányom - de abban a pillanatban úgy gondoltam, hogy nem is szeretném, hogy valaha legyen is. Végig sírtam a hajmosást-szárítást, aztán kijöttem a nappaliba, és odabújtam a férjemhez. A kisfiúnkkal játszott, és a kanapé előtt ült, szükségem volt a közelségére.

Utána kicsit elvonultam - szerettem volna egyedül lenni, kerestem részleteket a Singer-könyvből, olvasgattam az angyalokszulei.hu-t, és közben csendben sírdogáltam. Kicsit megkönnyebbültem. Egy új érzés is megjelent, ez pedig a düh volt (ez egy tipikus állomás a gyászfolyamat során). Hogy lehet, hogy ez VELÜNK történik, mikor mindig csak másokkal szokott?

Erősen dolgozott bennem a keserűség is: aznap töltöttem be a 10. hetet. A kisfiammal korábban sárgatest-elégtelenség miatt progeszteron-pótlásra volt szükség, erre korábban utaltam is. Az alacsony progeszteron-szint (kezeletlenül) a vetélések egyik leggyakoribb oka, és a 8-9. hét a legveszélyesebb időszak. Ezt szem előtt tartva a biztonság kedvéért már betáraztam a szükséges gyógyszert, és drukkoltam, hogy ne legyen rá szükség, ez valamiért különösen fontos volt számomra. Most, a 10. hét első napján arra gondoltam, hogy még egy hete is mennyire vártam ezt a pillanatot: ha eddig nem kezdődött el a pecsételés, akkor innentől kezdve már szinte biztos, hogy nem lesz szükségem a gyógyszerre. Azt terveztem, hogy valamiképpen majd megünneplem ezt a napot, ehhez képest most itt ülök a romjaimban, és alig várom, hogy megjelenjenek az első cseppek... de addig még, ahogy olvastam a beszámolókat, még akár hetek is eltelhetnek, addig is evickélhetek a "Senki földjén". A terhes tünetek továbbra is megvoltak; minden fájdalmam ellenére elbűvölt, hogy mennyire tökéletesre van csiszolva az utód létrehozásának folyamata, és mennyire védi minden a babát. És hogy mennyire vonakodik a test alább adni ebből a védelemből...

Elmagányosodás és kapcsolat-felvétel

Ekkor már lassan 4 nap telt el a rossz hír óta. Ez alatt az idő alatt alig érintkeztem valakivel a közeli családból, a férjemet leszámítva. Az elején, ahogy írtam, e-mailben írtam nekik és ők is úgy válaszoltak. Pénteken átsétáltunk a kisfiammal a szüleimhez (ezt gyakran, majdnem minden nap megtesszük). Kérdezték, hogy hogy vagyok, mire válaszoltam, hogy jól, és innentől kezdve mindenki kínosan kerülte a témát, úgy éreztem, hogy még a szemembe is alig néznek. A tesómmal még beszéltem telefonon csütörtökön, elmeséltem neki, hogy még mindig mennyire erősek a terhes tünetek, illetve ő volt az, aki hívott magukhoz a hétvégére - ez elől kitértem, úgy éreztem, jobb lenne otthon, hármasban, és onnantól ő sem keresett. Miután a barátnőm telefonos ajánlatát elutasítottam az első nap, utána már ő sem akart zavarni.

Egészen biztosan tudtam, hogy minden pillanatban rám gondolnak, és hogy féltenek, velem szomorkodnak ők is, de fájt, hogy nem tudtam beszélni róla egyikükkel sem, hiszen egyébként igen bizalmas a viszonyunk, mindent megbeszélünk, együtt gondolkozunk, elemzünk lehetőségeket, érzéseket. Bár ez egy személyes írás, így ebből nem biztos, hogy kiderül, de én nehezen nyílok meg, ők pedig puszta tapintatból nem akartak közelíteni, kérdezni.

Vasárnap estére már ufónak éreztem magam, és komolyan fontolgattam, hogy írok nekik egy újabb e-mailt. Eddigre már nagy utazáson voltam túl, sok gondolat, érzés merült fel, a bizonytalanság a műtéttel és a természetes úttal kapcsolatban, nem tudtam még, hogy mit is válasszak - szerettem volna nekik elmesélni, hogy hol is tartok, ha már nem sikerült együtt járni az úton. Úgy éreztem (és később az élet igazolta), hogy ha átevickélünk ezen a rázós kezdeti időszakon, akkor onnantól már nem lesz probléma a beszélgetés. Végül ültem a megnyitott e-mail felett, és nem tudtam írni semmit, így ez egyelőre annyiban maradt.

Nagyon sokat segítettek ebben a pár első napban a 2016-os fórumtársak. Mindig volt valaki, aki rám írt Facebookon, vagy a csoport oldalán, vagy felhívott telefonon. Kérdezték, hogy hogy vagyok, diszkréten, mindig csak egy-egy szóval, ami semmire sem kötelezett, rám bízták, hogy mikor és milyen mélységben kívánok reagálni - arra pedig válaszoltak. Volt olyan is, aki maga is veszített el babát, így sorstársként pontosan tudta, hogy min megyek keresztül. Éreztették az együttérzésüket, és írásban könnyebb is volt kommunikálni, egyszóval kevésbé éreztem bezárva magam a fejembe.

Hétfőn végül újra átmentem édesanyámhoz, és a praktikum mentén végre el tudtunk kezdeni beszélgetni, mégpedig úgy, hogy hogyan tudnak nekem segíteni abban, hogy átjönnek vigyázni a kisfiamra, ha beindul a vetélés. Szerencsés helyzetben vagyok, mert édesanyám közel lakik és nyugdíjas, a húgom is otthon babázik, viszonylag könnyen ugrasztható, és szükség esetén anyósom is bevethető délelőttönként (bár végül vele nem is beszéltem erről, biztos vagyok benne, hogy szó nélkül jött volna ő is). Nem tudom, hogy akinek nincsen semmilyen segítsége, az tudná-e egyáltalán vállalni az otthoni vetélést egy kisgyerek (vagy napi 8-10-12 órás munka) mellett. Az egyik legzavaróbb elem a bizonytalanság: egy-két órára, fél napra előre lehet sejteni, hogy nem lesz semmi, de tervezni képtelenség.

Hétfő volt az utolsó nap, hogy (muszájból) autót vezettem. Néha már éreztem egy-egy gyenge "mindjárt megjön" jellegű görcsöt, és fogalmam se volt, mire számítsak, mennyire hirtelen erősödik fel, nem mertem megkockáztatni, hogy vezetés közben rosszul leszek, pláne úgy, hogy az esetek túlnyomó többségében a kisfiam is velem utazik. (Így utólag azt mondom, felesleges volt ez a nagy óvatosság, de általában is jellemző rám a túlbiztosítás, ebben a szituációban sem volt ez másképp.) Az első erősebb görcsölés egyébként másnap, kedden jelentkezett, de ez se volt vészes, fel se merült, hogy bevegyek görcsoldót vagy fájdalomcsillapítót.

Este az Ausztriában élő barátnőmmel is tudtunk egy hosszabbat beszélni, vele elsősorban az orvossal való beszélgetésre "készültünk", végigbeszélve és mérlegelve az összes szempontot.

Az első látogatás a kórházban: az elmaradt műtét

Másnap reggel kellett megjelennem a kórházban. Este összekészítettem a teljes kórházi-műtétes pakkot. Meglepő módon a szokottnál sokkal jobban sikerült az éjszaka. A kisfiam egyszer sem kelt, és, ami még soha nem fordult elő az első terhességem eleje-közepe óta, én sem. Biztos vagyok benne, hogy ha egyszer felébredek, akkor a műtéttől való félelem miatt nem tudok már visszaaludni, de az esti beszélgetés után annyira megnyugodtam, hogy nagyon mélyen aludtam, és a szokásosnál kicsit rövidebb éjszaka ellenére kipihenten ébredtem. A férjemnek pont aznap vidékre kellett utaznia munkaügyben, így a megbeszéltek alapján édesanyám jött át reggel vigyázni a kisfiamra, én pedig bementem a kórházba.

A kórház egy labirintus, és két évvel ezelőtti emlékeim alapján először sikerült a szülőszobára menni... ezt már rezignáltan vettem tudomásul, majd megcéloztam a nőgyógyászatot. Bejelentkeztem, és megtudtam, hogy a héten nincs az orvosom. A betegfelvételt intéző hölgy mondta, hogy ha kérem, megcsinálják aznap a műtétet, de azt is megértik, ha szeretném megvárni a doktor urat. Mondtam, hogy eleve azért jöttem, hogy a kivárás lehetőségét megbeszéljem, erre leültettek, hogy megvárjuk a vizitelő orvos jóváhagyását. Ez hamar meg is érkezett, így 13 perccel a találkozó megbeszélt időpontja után már kifelé vettem az irányt azzal, hogy hétfő reggel hívjam az orvosomat, aki akkor, ha addig nem indul meg a vetélés, valószínűleg már javasolni fogja a műszeres befejezést.

Ez utóbbiban egyébként nem voltam biztos, hiszen akkor még mindig csak a 11. hetet kezdtem volna meg (bíztam abban, hogy ha mással nem, is, az angolszász 8-12. heti első ultrahangos érvvel még tudom kicsit húzni az időt, ha arra kerül a sor, a doktor úr többször is igen támogatónak bizonyult a terhesgondozás során). Azt is mondták, hogy ha erősen véreznék, rosszul lennék, bármi történik, akkor éjjel-nappal akármikor visszajöhetek. Megnyugtatott ez a tudat is, illetve az, hogy ha veszélyes lenne a kivárás, akkor biztosan nem engedtek volna el ilyen könnyen.

Leeresztés a nagy izgalom után

Egy gyors bevásárlás után (a körülményekre való tekintettel hosszabb bevackolást terveztem) hazamentem. Átjött a húgom is a kislányával, és végre igazán el tudtunk kezdeni beszélgetni, nem csak az azonnal megoldandó feladatokról. Beszélgettünk arról is, hogy mennyire egyedül éreztem magam az elmúlt napokban. Mondták, bár tudtam magamtól is, hogy én magam viselkedtem elutasítóan, illetve éreztem én is, hogy nekem kellett volna nyitnom (ahogy el is kezdtem írni nekik az e-mailt). Megbeszéltük, hogy rázós szituációkban (ilyen még egyszer nem lesz, így szándékosan kerülöm a legközelebb szót) könnyebben kommunikálok írásban. Jól esett végleg lerombolni a válaszfalakat!

Minden ősszel el szoktunk menni egy családi hosszú hétvégére, és az idei pont a következő hétvégére esett. Már régóta vártam ezt a kis kimozdulást, családi együttlétet, és a körülmények ellenére is szerettem volna menni. Úgy voltam vele, hogy talán még jobb is, ha ott következik be a vetélés - így talán gördülékenyebben mehetnek az események a kisfiam számára. Ez a szempont különösen fontos volt nekem, mert biztos voltam benne, hogy frusztrálna, ha nem tudnám őt teljes biztonságban, amíg én esetleg nem leszek számára elérhető - és ez a bennem zajló testi-lelki folyamatokat is komolyan hátráltathatná. Kíváncsi voltam, hogy mit szól mindehhez édesanyám és a húgom, elvégre könnyen kellemetlen lehetett volna számukra, hogy egyfajta időzített bombaként vagyok jelen, de mindketten kedvesek és támogatóak voltak.

Nap közben rám írt az egyik 2016-os fórumtársam, aki egyébként dúla, hogy felajánlja a segítségét, akár szülés(vetélés)-indító masszázs alkalmazásával, akár beszélgetéssel. Nagyon jól esett a figyelmessége, de mivel ő maga is kismama, ezért, bevallom, féltem a pocakja közelségétől. Végül megadta egy másik dúlatársa elérhetőségét, aki a közelünkben lakik, és egyébként gyászcsoportokat is vezet (micsoda együttállása a csillagoknak!), hogy vegyem fel vele a kapcsolatot. Meg is beszéltem vele egy esti (vagy inkább éjszakai) találkozót.

Kedden este elbúcsúztam a 2018-as áprilisi csoporttól. A rossz hír óta tudatosan nem követtem az eseményeket (leállítottam az értesítéseket is), bár a FB-falon még így is felvillant időnként egy-egy friss poszt és UH-kép, amitől elszorult a szívem. Kedvesek voltak a tanácsaikkal, drukkoltak nekem, hogy sikerüljön elkerülni a műtétet, ezért szerettem volna beszámolni nekik az aznapi fejleményekről. A kevés együtt töltött idő ellenére igencsak megkedveltem őket, és őszintén a legjobbakat kívántam nekik - de már nem tartoztam közéjük, és úgy éreztem, hogy a következő napok (hetek) vergődéseit inkább már nélkülük csinálnám végig.

Az első látogatás a dúlánál: vetélés-indítás

Este, miután elaludt a kisfiam, átsétáltam a dúlához. Nagyon jó, és nagyon intenzív élmény volt. Maga a masszázs teljes testes volt. Voltam már masszázson korábban többször is, nem éreztem nagy különbséget ahhoz képest, de a hasamnál voltak speciálisabb, kidolgozottabb mozdulatok, illetve mások voltak a használt olajok-illatok és illóolajok. Pont a hasamnál lévő mozdulatokra adott reakcióim érdekesek voltak: mintha kívülről figyeltem volna önmagamat. Összességében inkább kellemetlen volt, össze kellett szednem magam, hogy "odaadjam neki" a pocakomat - hiába, csak ott volt még az a baba... Be kellett ismernem, hogy bizony még nem vagyok túl a dolgon lelkiekben sem. A fő cél egyébként a feszültségoldás, relaxálás volt, amit teljes mértékben sikerült is elérni. Előtte és utána is beszélgettünk, és közben is, majdnem végig.

A beszélgetésnek két fő vonulata volt, egy lelki és egy fizikai. Azt hamar tisztába tettük, hogy nem azért nem indult még be a vetélés (noha egyáltalán nem voltam még lekésve még semmiről az átlagértékeket tekintve), mert ne tudnám elengedni a kisbabát. Voltak álmaim, de ezek inkább a testvérek közti kis korkülönbséggel voltak összefüggésben. A férjem és a testvére között 13 hónap van, köztem és a húgom között 18. Mi is 2 éven belül szerettünk volna kistesót a kisfiúnknak, ehhez képest most buktuk el a 28 hónapot... Abban egészen biztos voltam-vagyok, hogy fogok még babázni, így ezen a téren nem éreztem úgy, hogy elsiratni való álmom lenne, az pedig, hogy az nem EZZEL a babával fog megvalósulni, kevésbé fájt. Talán azért, mert összességében nem volt sok az együtt töltött közös idő, vagy mert lassabban alakul ki bennem a kötődés (bevallom, a kisfiammal is eltartott egy darabig), de azt hiszem, segített a természetes szelekció "bölcsességébe" vetett hitem is. Volt egy "feladat", ami során képzeletben le kellett írnom egy papírra ezeket az álmokat, aztán valahogy elengedni ezt a lapot. A gondolataimban egy tó partján voltam, Bergenben (egy szemesztert töltöttem ott Erasmussal, és volt alkalmam alaposan bejárni), Grieg házában. Pontosabban a nyári lakban voltam, ültem az ablaknál, és írtam a lapra, közben bámultam ki a tóra. Aztán mikor végeztem, egy kis hajót hajtogattam a lapból, kimentem, és a vízre tettem. Úszott egy darabig, aztán elsüllyedt, része lett a természet körforgásának...

Beszélgettünk a fizikai folyamatokkal kapcsolatos félelmeimről is, illetve a kontroll elvesztéséhez kötődő félelmekről. Ha feloldani nem is, tudatosítani mindenesetre sikerült ezeket a negatív érzelmeket. A dúla támogató volt az utazást illetően (hátha el tudok lazulni annyira a vágyott családi körben, ami segíthet, hogy bele merjek menni a folyamatba), ez megnyugtatott. Úgy éreztem, hogy ezzel a beszélgetéssel sok, a jelen helyzeten is túlmutató gondolkozni- és feldolgoznivalót kaptam útravalónak, ami (sok további munkával) segíthet a testem teljes megismeréséhez, elfogadásához, élvezetéhez.

Készülődés

Volt még itthon egy terhességi tesztem, és másnap kíváncsiságból teszteltem egyet. Kilőtte az eget, olyan pozitív volt még mindig, pedig ekkor már kb. két hete nem élt a kicsi. Az olvasmányaimból tudom, hogy pont beért már a terhességem abba a szakaszba (8-10. hét), mikor a legmagasabb a hCG szintje, vagyis ekkor tart legtovább a kiürülés - és az újabb teherbeesés), ezért nem lepődtem meg különösebben. Ezután összeszedtem az összes korábbi tesztet, és egy csokorban kidobtam őket. Úgy éreztem, hogy ez fontos állomás az elengedés útján. Egyetlen fénykép maradt meg, a legelső tesztről, amit a férjem születésnapján használtam, ezt megtartottam, emlékbe.

Ahogy annak idején a szülésre, most is összepakoltam két táskát. Az egyikben azok a holmik voltak (maradtak), amiket bepakoltam a kórházba menet a műtétre készülődve, iratokkal-leletekkel-mindennel, hogy csak fel kelljen kapni, hogy ha bármi balul ütne ki, és szaladni kellene. A másik csomagba a vetéléshez szükséges dolgok kerültek: óriási inkontinencia betét, eldobható pelenkázó alátétek, matracvédő huzat (akkor vettük, mikor a kisfiúnk elkezdett velünk tölteni 1-1 éjszakát), éjszakai és kisebb betétek, és egy kis dobozka, amibe a babát szerettem volna tenni. Mindenképpen szerettem volna megnézni, ez az, amit az egészségügyi szakemberek általában nem támogatnak, de mindenki, aki mentálhigiénés vonalon tevékenykedik, igen (nyilván amennyiben az igény a szülők részéről is fennáll).

Azt terveztem, hogy miután megszületik, kézbe veszem majd, és csinálok róla egy olyan fényképet, amire ránézve csak én tudom, hogy miről szól valójában: a kezemben tartom, az ujjaim pedig takarják őt. Minden évben készül egy családi fényképalbum, és szerettem volna betenni valami emléket, ami nem durva (naturalisztikus) vagy fájó (mint pl. egy terhességi teszt, ami a kezdeteket ugyan rögzíti, de mindent nyitva hagy), de mégis rögzíti és elhelyezi ezt a különös eseményt az életünkben - mégiscsak volt egy babánk! Úgy terveztem, hogy ezután beteszem majd egy kis papírdobozba (kerestem egy szép kis mintásat, amin nem szerepel semmilyen logó, felirat, semmi), némi selyempapír közé, és az egészet elégetem majd, a "hamvakat" pedig beleszórom a Dunába egy számomra kedves helyen - ha már Bergenig nem tudok most elmenni. Fontosnak éreztem a természet körforgása szimbolikát, de eltemetni nem akartam - részben, mert nem akartam, hogy bármilyen módon egy helyhez kössön az emléke, részben, mert féltem, hogy nem tudom olyan mélyre ásni, hogy valami ki ne kaparja.

A családi hétvége, noha rendkívül feltöltött és kikapcsolt, a vetélés szempontjából eseménytelenül telt. (Bár könnyen lehet, hogy a gyászfolyamatban, feldolgozásban sokat lendített előre, és az is jól esett, hogy nem ültem otthon, minden pillanatban a vetélés megindulására várva - felszabadító volt kicsit kilépni a mókuskerékből.) Ekkorra már sokszor görcsölgetett a hasam, menstruáció jellegűen, de egyelőre még elég finoman, rövid ideig. Ezen a ponton már nem éreztem terhesek magam egyáltalán. Általában estétől reggelig fokozottabb volt a görcsölgetés (minden nappal egyre hosszabban, egyre erőteljesebben), ami nappalra aztán teljesen elmúlt. (Éjszakára mindig magam alá tettem egy pelenkázó alátétet, féltem attól, hogy hirtelen elönt a vér.) Egyik nap kicsit intenzívebb volt még a reggel is, ezért aznap nem mentem el a többiekkel kirándulni, hanem otthon maradtam pihenni, de végül semmi nem történt.

Beindulnak az események

Az első igazi barna folt aznap este jelent meg, hogy hazaértünk. Biztos vagyok benne, hogy pszichés alapon történt ekkor, hiszen mégiscsak tartottam attól, hogy idegen helyen kezdjek el vérezni! Nagyon megkönnyebbültem, éreztem, hogy működik a testem, és hogy már nem tart sokáig. Lemondtam minden programomat a hétre. Édesanyám ekkor már minden pillanatban ugrásra készen volt, hétfőn is átjött, hogy tudjak kicsit pihenni, és kedden is áthívtam - annyira kezdtek gyorsulni az események, hogy nem tudtam, mire számíthatok. Megnyugtatott a jelenléte, a tudat, hogy bármi lesz is, a kisfiammal minden rendben lesz.

Hétfő reggel a kórházi utasítás szerint felhívtam az orvosomat. Nem vette fel, de írt sms-t, hogy pillanatnyilag csak így tud kommunikálni, kiderült, hogy beteg, és még ezen a héten sem dolgozik. Megírtam neki mindent, mire azt válaszolta, hogy maradjak otthon nyugodtan, nem kockáztatok semmit a várakozással.

A következő két nap során barna maszatolás egyre kifejezettebb lett, a görcsölgetés is gyakori vendéggé vált. Hétfő este szintet lépett a pecsételés, annyira, hogy azt hittem, beindult már a vetélés, de mint utóbb kiderült, erre még egy napot várnom kellett. Hétfő este azonban elöntött a pánik, megijedtem attól, hogy milyen nagy fába vágtam a fejszémet, féltem, hogy mi lesz velem. Keddre aztán eljutottam odáig, hogy már untam az egészet - az állandó készenlétet, a várakozást... azt hiszem, nem véletlen, hogy ez így alakul, bölcsen kivárja a természet, amíg az ember lánya eljut erre a pontra. Szerettem volna már magam mögött hagyni ezt a fázist, és csak a gyógyulásra, felépülésre koncentrálni... Mivel a pecsételéssel már tulajdonképpen beindult a vetélés, ezért a műtéttől való idegenkedésem fő forrása (a méhszáj megpiszkálásától való félelem) már tárgytalanná vált. Kedden este komolyan fontolóra vettem, hogy másnap bemegyek a kórházba, és véget vetek az egésznek (ahogy írtam, elegem is volt már, meg azért a fájdalomtól való félelem végig ott motoszkált bennem), de aztán úgy döntöttem, hogy ha már eddig eljutottam, akkor kitartok, és végigcsinálom, ahogy terveztem.

Kedden altatás után már elég erősen görcsölgettem, és a barna maszatban megjelent némi kis élénkpiros vér is. Azon lamentáltam, hogy sok szempontból olyan ez a helyzet, mint a szülés: nem a fájdalom ellen, hanem afelé kell dolgozni. Elképesztően nehéz. Próbálkoztam, de még ha jött is egy görcs, csak nehezen tudtam rávenni magam a hasprésre, pedig éreztem, hogy jelentősen lerövidíthetné a dolgot. Azon gondoltam, hogy ez vajon a végső elengedés nehézsége-e, vagy a fájdalomtól való ösztönös félelem - aztán arra jutottam, hogy valószínűleg a két tényező párhuzamosan dolgozik.

A vetélés

Gondolkoztam, hogy lefeküdjek-e aludni egyáltalán, vagy most mi lesz, de aztán végre beindultak az események, megjelent az első sötétpiros, egyelőre még viszonylag kicsi alvadék. Mondtam a férjemnek, hogy mi a helyzet. Nagyon fáradt volt, de őt is és engem is megnyugtatott a tudat, hogy együtt vagyunk, így lehajtottuk a kanapét és megágyaztunk a nappaliban, a kisfiúnknál pedig beüzemeltük a bébiőrt fent az emeleten. Eleinte még beszélgettünk kicsit, de aztán nekem jobb volt egyedül, így végül a férjem bealudt, pontosabban inkább félálomban követte a jövés-menésemet.

Az első pár (tíz) perc kicsit olyan volt, mintha a kisfiammal elmaradt vajúdást pótoltam volna be. Kényelmesebb volt fel-alá járkálni (biztos, mert izgultam is), illetve beugrottak olyan mozdulatok, amiket még a kismama hastáncon tanultunk. Bevetettem őket, mire gyakorlatilag megszűnt a fájdalom. Fájdalomnak hívom, de nem volt vészes, leginkább egy erősebb menstruációs fájdalomhoz tudtam volna hasonlítani. Nekem nem szoktak vészesek lenni a ciklusaim, általában nem kell görcsoldóhoz, fájdalomcsillapítóhoz nyúlnom, és most sem merült fel a használatuk - sem így az elején, sem a folyamat egyik állomásán sem. Az idő nagy részében a földön ültem, az összehúzott lábaimat oldalt a fenekem mellé téve, miközben a két karomra támaszkodtam a kinyitott kanapén, és hallgattam a férjem szuszogását. Ebben a pózban szinte egyáltalán nem éreztem a görcsöket, csak mikor már a végéhez közeledett egy-egy hullám.

Az egész folyamat szakaszos volt: üldögélés a kanapé mellett, erősödő görcsök, amelyek leginkább vizelési ingerhez hasonlítottak, majd mikor kimentem pisilni, egy-egy darab méhnyálkartya is távozott. Emlékszem, állandóan szomjas voltam: az egész vetélés az elejétől a végéig szűk négy óra volt, és ezalatt 2-3 liter vizet biztosan megittam - nehéz utólag pontosan rekonstruálni. Eleinte rám tört egy nagy éhségérzet is (igaz, az utóbbi időben nem esett jól a vacsora, aznap sem ettem rendesen), ezért ettem is pár falatot, mandulát, szőlőcukrot - csupa olyasmit, amit még a vajúdáshoz tanácsoltak a szülésfelkészítőn, hogy ne fogyjon el az energia. Fél 1 körül aztán beszüntettem az evést: ha nem történik meg teljesen a kiürülés, akkor akár műtétre is sor kerülhet, és akkor jobb, ha éhgyomorral vagyok. Inni ittam továbbra is, de az evés már nem is hiányzott.

Tavaly télen volt "szerencsém" egy alattomos calicivírushoz; az egész éjszaka során kb. fél óránként szaladtam a WC-re hasmarssal és/vagy hányni. Annyiban hasonlított ez a mostani eset ahhoz, hogy sűrűn kellett szaladgálni most is, görcsölés során távozott valami, aminek nem tudtam megálljt parancsolni, de összességében a vetélés negyed annyira sem volt fárasztó, fájdalmas, megrázó "élmény". A vége felé inkább álmos voltam már, és többször gondoltam arra, hogy a testem teszi a dolgát, nekem csupán annyi a dolgom, hogy ne aludjak el, de erről a rendszeres vizelési ingerek gondoskodtak. A szülésről nem maradtak ilyen élmények, ott sokkal gyorsabb és sokkal intenzívebb volt minden, gyakorlatilag nem volt időm gondolkozni, megélni a dolgokat.

Sajnos a baba minden igyekezetem ellenére sem lett meg. Volt egy viszonylag hosszabb (mintegy negyed órán át tartó, de még így is csak egy erősebb menstruációs görcshöz hasonló) görcsölés, ezután született meg a méhlepény. Meg voltam zavarodva, a babát vártam, nem számítottam még rá. A méhlepény megszületése már a folyamat legvégét jelzi. Kétségbeestem, és alaposan át is forgattam, hátha beleakadt valahogy a magzatburok, de ezzel csak még jobban szétcincáltam, megnehezítve annak megállapítását, hogy az egész méhlepény megszületett-e, vagy bent maradt(ak)-e még kisebb-nagyobb darab(ok). Az, hogy nem találtam meg a babát, nagyon fájt, számítottam rá, és készültem a búcsúra. Az is átfutott a fejemen, hogy az egész természetes vetélést részben azért is vállaltam, hogy erre lehetőségem legyen, és mégsem adatott meg, ennyi erővel választhattam volna a művi utat is. Ott zokogtam a kád szélén, lassan és nehezen nyugodtam meg. Végül egy kis megnyugvást találtam abban a gondolatban, hogy így akarta az élet: a babánk titok-baba volt, ne lássa őt emberi szem soha, még az enyém sem. Más módját választottam tehát a búcsúnak, erről később írok még.

Egyszer egy, és kétszer fél órát aludtam azon az éjszakán, de - különösen az első óra - valami hihetetlenül pihentető és gyógyító álom volt. Egyszer a férjem keltett, mikor ment dolgozni (olyan kedves volt, valami szívmelengető megjegyzést tett, hogy mennyire örül, hogy szuszogok), aztán egyszer a kisfiam. Reggel írtam sms-t az orvosomnak, elmeséltem neki, hogy mi történt: hogy jelentősen csökkent a vérzés, és már csak hébe-hóba van egy-egy kisebb görcs. Kérdeztem, hogy ez így rendben van-e, és hogy mi a teendő, de elég általános választ adott, aminek az volt a lényege, hogy ha bizonytalan vagyok, akkor inkább menjek be a kórházba kontrollra, és megírta azt is, hogy a távollétében kit kereshetek. Nem éreztem vészesnek a helyzetet, de tapasztalat híján úgy voltam vele, hogy megnyugtatna, ha rám néznének, ezért áthívtam édesanyámat, és újra bementem a kórházba, a biztonság kedvéért éhgyomorral, az összekészített kis pakkommal.

A második látogatás a kórházban: a kontroll

A helyettes orvos egy kedves fiatal doktornő volt. Elmeséltem neki, hogy ki vagyok, és mit akarok. Beszélgettünk is kicsit, mondta, hogy szerinte szokatlan, de nagyon jó döntés volt a kivárás, maga is így tett volna, mert nagy (és általában teljesen felesleges) trauma szokott lenni a nőknek a műtét. Jó érzés volt hallani. A vizsgálat is megnyugtató volt, majdnem minden kiürült, apróságok maradtak csak vissza, amelyek teljes ürülését a természetre bíztuk.

Az elragadtatás percei

A feszültséget levezetendő a kórházból hazafelé sétáltam egy jót (nem lakunk messze, kb. 35-40 perc gyalog). Megkönnyebbültem, élveztem, hogy túl vagyok rajta, hogy sikerült, legyőztem a félelmeimet. Érdekes, hogy korábban az első szó, ami a sikertelen terhesség kapcsán beugrott, az a "kudarc" volt, mégis, a hosszú út végére sikerült teljesen átértékelni, és győzelemként megélni a dolgokat. A határtalan megelégedettség mellett tökéletes béke volt bennem. Majdnem október közepe volt már, mégis erősen sütött a nap, aranysárga volt minden, és jó meleg volt, langyos szellő játszott a hajammal. Könnyűnek éreztem magam. Azóta is igyekszem néha felidézni az elragadtatásnak ezen perceit, remélem, hogy sokáig erőt tudok meríteni ebből a határtalan nyugalomból és az élettel való elégedettség megéléséből.

A vetéléssel úgy éreztem, hogy letettem a terhet. A babánk emléke nem fájt többé, szeretettel tudtam visszagondolni rá. Rövidke életével hatalmas ajándékot tudott adni nekem: legyőztem önmagam, minden kétségem és félelmem ellenére volt bátorságom követni azt az utat, amelyet helyesnek éreztem. A megnyugvásomat le tudtam mérni azon is, hogy egy barátnőm aznap, a vetélés reggelén tesztelt pozitívat, és őszintén tudtam örülni az örömének.

Sokat gondolkoztam azóta, és azt hiszem, ez (önmagam legyőzése) csak az egyik oka volt annak, hogy úgy éreztem: győztesen kerültem ki a csatából. A másik ok, hogy nem vették el tőlem a küzdést, így a nehézségek során meg tudtam élni, hogy a testem-lelkem tökéletesen működik, képes egyedül is korrigálni a (rajtam kívül álló okból felmerült) hibákat. Ezáltal ugyanúgy érzem a saját "teremtő erőmet", mintha egy élő kisbabát hoztam volna a világra, és ez az érzés rendkívül sokat ad...

Szűk két hét telt el a rossz hír óta, a baba halála óta pedig kb. három. Már bevallhatom, hogy lélekben hosszabb várakozási időre készültem fel, de örülök, hogy nem így történt. A vetélés másnapján ünnepélyesen újra bevettem az első szem a folsavat (a rossz hír másnapján hagytam abba a szedését), ezzel megkezdtem a testem-lelkem jövőre való felkészítését.

A második látogatás a dúlánál: gyászfeldolgozás

Következő este megint ellátogattam a dúlához, vittem magammal pár szál virágot. Hálás voltam a múltkori beszélgetésünkért, és szerettem volna elmesélni neki, hogy hogyan alakult a történetem -így éreztem kereknek a dolgokat. Nagyon örült a visszajelzésnek (és a pozitív fejleményeknek), és ismét egy jót beszélgettünk. A vetéléstörténet szempontjából a gyász feldolgozásával összefüggő gondolatok érdekesek, különösen, mert nem egészen úgy sikerült a búcsú, mint ahogy terveztem, és ennek kapcsán hiányérzet maradt bennem. Egy barátnőm javasolta (saját személyes tapasztalata alapján), hogy kézműveskedjek valamit, ami számomra a babát jelképezi, hogy maradjon valami tárgyi emlékem róla. Felmerült az is, hogy ültessek egy fát, vagy valami más növényt, de ezt végül elvetettem, két okból is. Egyrészt, ahogy a temetéstől is ódzkodtam, itt is úgy éreztem, hogy lekötne, helyhez kötne a növény, én pedig szeretnék továbblépni. A másik gondolatom az volt, hogy ha már úgy alakult, hogy én sem láthattam a babát, maradjon továbbra is a szemnek láthatatlan minden, ami vele összefügg.

A gyászfeldolgozás ezen módjait a dúla is csak támogatni tudta, és ha már a kézműveskedés mellett tettem le a voksomat, adott is pár nulla kézügyességet igénylő ötletet. Még e feladat előtt állok, most éppen azt tervezem, hogy egy mandalát fogok készíteni. Videókat, képeket már nézegettem, de még érik bennem az ötlet. Még nem tudom, hogy a végeredményt tényleg megtartom-e, vagy megsemmisítem. Pillanatnyilag ez utóbbi a szimpatikusabb, mert ez valahogy homályosan hozzá tartozna nekem a titok-babasághoz. Ha a megsemmisítést választom, akkor fogok készíteni egy képet a már említett családi fényképalbumba, és egy kis csónakot hajtogatva a papírból vízre fogom engedni ott, ahol a hamvakat terveztem a szétszórni.

Kérdeztem a dúlát arról is, ami még az Aviva-tornán szúrt szemet (fület), a faros szivárvány-babákról. A tanulmányai és tapasztalata megerősítette az Avivás tanárnő szavait, miszerint a szivárvány-babák feltűnően gyakran születnek császárral (ennek lehet oka a farfekvés is, de erre nem tért ki a megfigyelés), és személyes véleménye szerint a háttérben a megfelelően fel nem dolgozott veszteség áll. Beszélgettünk arról is, hogy mennyire fontos, hogy ezt az elvesztett babát megfelelő módon elhelyezzük magunkban, és a gyermekeink sorában: volt, ő volt, a maga egyszeri és megismételhetetlen módján. Így kerülhető el leginkább a csapda, hogy a szivárvány-baba egy életre szóló feladatot kapjon, miszerint ő a "pót-gyerek". Még nem tudom, hogy az elvesztett babánk tényleges "születésének" vagy a kiírt időpontjának dátumáról fogok-e megemlékezni a jövőben (esetleg mindkettőről), de hogy minden évben fog égni az emlékére egy szál gyertya, abban egészen biztos vagyok.

Írtam egy köszönő e-mailt az orvosomnak is, mert hálás voltam, hogy nem piszkált, járhattam a magam útján. Kicsit remélem, hogy egy következő szerencsétlenül járt kismamának már magától említi, hogy létezik ez az út is - nekem sokat adott.

Összességében hihetetlen utazás volt ez az összesen nem egészen két hét. Úgy érzem, sokat ért, erősödött a személyiségem. Szívesen kihagytam volna ezeket a tapasztalásokat, de új árnyalatokat kapott az élet, korábban ismeretlen érzéseket, mélységeket és magasságokat sikerült megélni.