Zsófi története

A második vetélésem teljesen más lefolyású volt, mint az első. Mondják, hogy minden terhesség, (minden szülés), minden vetélés más, és ezt csak megerősíteni tudom. A korábbi kudarc miatt ezt a babát nem tudtam annyira közel engedni magamhoz, leginkább próbáltam pörgetni a napokat, és nem gondolni a terhességre az első trimeszterben.

Az "elhatárolódás" azért is ment viszonylag könnyen, mert az 5. hét elejétől folyamatosan görcsölt és feszült a hasam; pont olyan érzés volt, mint amit az előző vetésre várakozva éltem meg. Hogy ez normális volt-e, mert ebben a terhességben így kezdtek el nyúlni a szalagok, vagy már előre jelezte-e mindez a bajt, nem tudom.

Az első ultrahangra számításaim szerint pont a 7. hét fordulóján mentem (az ébredési hő vezetésével nagyon szorosan követtem a ciklusomat, illetve nagyon korán, a hő megemelkedésétől számított 10. napon már nagyon halvány pozitívat teszteltem). Bár a szívhang szabályos volt, rossz előérzettel töltött el, hogy az orvos csak 6+3 - 6+4 naposnak mérte a babát. Erről sokat beszélgettünk akkor, de a doktor úr (és amikor családnak-barátoknak meséltem, hogy mi történt, mindenki más is) próbált meggyőzni, hogy ennyi tévedés-csúszás bőven belefér. Kicsit megnyugodtam.

Mindez egy szerdai nap estéjén történt. Vasárnap reggel nagyon halvány maszatolásra ébredtem - annyira halvány volt, hogy a férjemmel végül kupaktanács során határoztuk el, hogy ez AZ, és hogy inkább menjek be az ügyeletre megnézetni. SMS-ben konzultáltam az orvosommal, aki - biztonsági játékos lévén - megerősített minket.

Alapvetően nyugodt voltam. Az előző vetélésemnél a fejlődés leállása után majdnem 3 hetet kellett várni a pecsételés megindulására, majd a kilökődésre, most meg mindössze 3,5-4 nappal voltam az előző UH után. Arra gondoltam, hogy legfeljebb valami enyhe progeszteron-probléma állhat a háttérben, illetve előző éjjel szüléssel kapcsolatos álmom volt, esetleg az kavarhatott be valahogy. Még örültem is, hogy így most soron kívül van lehetőségem ellenőrizni a méreteket: ha ugyanannyi az eltérés, mint eddig, de megfelelően nőtt ebben a fél hétben, akkor végre tényleg megnyugodhatok, hogy valóban később fogant.

Az ügyeletes orvos nagyon kedves, és nagyon korrekt volt. Egy régi, rosszabb géppel vizsgált, és bárhogy is nézte, nem tudta eldönteni, hogy látja-e a szívhangot, vagy sem. A méretei alapján, amennyire meg lehetett állapítani, sokat nem nőhetett. Azt mondta, hogy ha most látna először, ez akár még normális is lehetne, de mivel pár napja határozott szívhang volt, ennél többnek kéne látszania. Ha egy jobb gépen meg is lenne még a szívhang, valószínűleg sokat gyengült, szóval semmiképpen nem rózsás a helyzet. Bármilyen vérzésnek, leválásnak semmi jelét nem látta, így azt javasolta, hogy másnap reggel keressem meg a saját orvosomat.

Nagyon furcsán éreztem magam. Abban a percben nem is a veszteség fájt önmagában (később ez is eljött, újra előhozva a korábbi kudarc fájdalmát is, amiről azt hittem, magam mögött hagytam már), hanem az újabb rengeteg idő, amit elveszítettünk. Rosszul tűröm a bizonytalanságot, és nem volt megnyugtató a terhességem, ilyen értelemben egy kicsit meg is könnyebbültem a (szinte) biztos rossz tudatában. Nagyon készültem erre a terhességre; az előző vetélés után nem akart jönni az újabb baba, ezért elkezdtem szorosan követni a ciklusomat. Hamar kiderült, hogy valószínűleg alacsony a progeszteron-szintem, amit, mint utólag kiderült, minden bizonnyal D-vitamin-hiány okozott (ami akár a korábbi sikertelen terhességre is magyarázatul szolgálhatott, bár a D-vitamin-hiány, mint önálló mögöttes ok a hazai gyakorlatban, szemben több nyugat-európaival - általában nem elismert). Büszke voltam magamra, hogy mindezt sikerült megtalálni, rendbe tenni, és nagyon reménykedtem, hogy minden akadályt elhárítottam. Fájt a csalódás, és zavart a tudat, hogy egyelőre ennél többet nem tudok tenni, és hogy ez sem elég. Megalázottnak, selejtesnek éreztem magam; nagyon dühös voltam, hogy már másodszorra történik meg velünk ez a szörnyűség, és külön bosszantott, hogy nem volt kire haragudni...

Hétfő reggel minden kétséget kizáróan megkezdődött a barnás pecsételés, ami a nap során egyre erősebb, majd estére élénkpiros lett. Másnap folytatódott, ha nem is erős, de gyakori görcsök kíséretében. A jellege teljesen más volt, mint a múltkor: nem távoztak óriási szövetdarabok, amelyek távozása kis megnyugvással és átmenetileg csillapodó vérzéssel járt, inkább olyasmi volt, mint egy erős menstruáció, amikor folyamatos vérzés mellett kisebb ez-az ürül csupán. Összezavarodtam: a vetélés megindulását, ha hetekkel nem is, de legalábbis napokkal későbbre vártam, és annyira más tapasztalat volt, hogy elbizonytalanodtam, hogy vetélek-e egyáltalán, vagy esetleg valami hematóma okozza a vérzést - és ha ez így van, akkor ez (mivel elég erős volt a vérzés) vajon mennyire biztonságos számomra.

Hétfő reggel az orvosom kérte, hogy ha nem sürgős, inkább a következő napon menjek be hozzá, mert hétfőn több műtétje is elő volt jegyezve. Kedden reggel én kértem, hogy később találkozzunk - úgy voltam vele, hogy a felesleges köröket megspórolandó inkább a vetélés után mennék hozzá, hogy akkor rögtön már azt is meg tudja mondani, hogy kitisztultam-e teljesen. A fokozódó bizonytalanság és az erős vérzés miatti aggodalom miatt végül szerdán este felkerestem, úgyis akkor volt a magánrendelése. (A szerdai nap már csak a vérzésről szólt, a görcsök teljesen elmúltak.) Szerettem volna beszélni vele a továbbiakról is, mert bár a habituális vetélés címkéhez (és a TB-által támogatott vizsgálatokhoz) három vetélés kell a jelenlegi protokoll szerint, a férjemmel úgy határoztunk, hogy ezt már a lehetőség szerint nem várjuk meg, és akár magánúton is, de belevágunk a kivizsgálásba.

Az UH-n kiderült, hogy ez bizony már a vetélés, az embrionális részek teljesen kiürültek, de még nem tisztultam ki teljesen. A doktor úr biztatott, hogy a maradék (mutatta is képen) magától el fog távozni szépen, és hogy a nehezén minden bizonnyal túlvagyok már. Megbeszéltük, hogy milyen vizsgálatokat fogunk elvégezni; az elmúlt pár napban alaposan felkészültem, hogy mit lehet, mit szoktak, mit érdemes nézni az én esetemben, mindenféle családi előzmények ismeretében. A felkészülésben nagyon sokat segített a Facebook-csoport, ahol kérdésemre számos ötletet és vizsgálatot írtak a lányok, akik benne voltak, vagy már át is estek az oknyomozáson. Az így összeállított vizsgálat-kupac kb. 1,5 hónapot, mindössze 1 kihagyott ciklust fog igénybe venni, a vetélés utáni elsőt is beleértve; ez jóval kedvezőbben hangzott, mint a sok hónapnyi, akár fél évnyi várakozás, amire első körben készültem, mikor elkezdtem utána olvasni a témának.

A következő "izgalomra" szűk két nappal később került sor. A vérzés jellege (folyamatos, homogén, olykor apróbb alvadékdarabokkal tarkított) addig nem igazán változott, nem volt több görcsölés se, de péntek délutánra nagyon felerősödött: 2,5 óra alatt teljesen eláztattam egy éjszakai betétet úgy, hogy a délelőtt is viszonylag erős vérzéssel telt. Azonban mire igazán elkezdtem volna aggódni, kiderült az ok is: eltávozott a méhlepény maradéka. Meglepett, mert a szerdai UH-n a doktor úr a "törmelék" szót használta, ezért nem vártam már nagyobb egybefüggő darabot. Ezután azonban szinte azonnal csillapodott a vérzés. Teljesen biztos voltam benne, hogy túl vagyok mindenen, és jó érzés volt, hogy lett egy határozott pont, amihez lehetett már igazodni végre.

Összességében nem egészen négy napig tartott ez a nagyon korán beindult vetélés. Több vérzéssel, de jóval kevesebb görcsöléssel járt, mint az előző, és a korábbinál jóval hamarabb, 5-6 nap alatt elmúlt minden utólagos vérzés és pecsételés is. Hogy mindez annak köszönhető-e, hogy valamivel korábban megszakadt a terhesség, vagy annak, hogy a szervezetem már rutinos, nem tudom. Remélem, nem is fogom megtudni soha.