Üres odú 

Február végén tarthattam először egy halvány pozitív terhességi tesztet a kezemben. Bár akkor már egy hete éreztem gyanújeleket, tüneteket, azokat még várandóssághoz és PMS-hez is túl korainak tartottam. Ráadásul PCOS és Hashimoto mellett nem számítottam rá, hogy egy röpke hónap alatt sikerül a fogantatás. Pár hét érzelmi hullámvasút következett, izgalom és aggodalom váltakozott bennem, nem mertem beleélni magam. Korábban hallottam, olvastam történeteket arról, hogy anyák megérezték, hogy már ketten vannak a testükben és már egészen korán érezték, tudták hogy kisfiút vagy kislányt várnak, álmodtak vele, ilyesmik. Nekem nem volt semmi ilyen megérzésem, végig úgy éreztem a fizikai tünetek ellenére, hogy csak én lakok ebben a testben. Nem tudtam, hogy mit kéne éreznem, de ennek e megfoghatatlan érzésnek a hiánya mégis rossz, baljós érzéseket keltett bennem. Persze reménykedtem, hiszen a női intuíció nem éppen mérhető, igazolható "tudomány", igyekeztem mindent jól csinálni, pozitívan gondolkodni, készülni, tervezni… Aztán 6 hetesen egy kis vérzés miatt elmentem orvoshoz, ott még nem nagyon láttak az ultrahangon semmit, de azzal nyugtáztam én is, az orvos is, hogy a rendszertelen menstruációm miatt nem jön ki a matek. Aznap a nagy ijedség után a fejemben nekem rendet kellett tenni, megnyugodni és megpróbálni elfogadni azt, hogy erre nekem nincs ráhatásom. Próbáltam pozitívan előre tekinteni és arra gondolni, hogy ha mégsem lesz kisbabám, akkor is rendben leszek/leszünk és azon a kevesen kívül, amit megteszek azért, hogy minden jól menjen, mást nem tudok és nem kell. Így a felírt progeszteront sem kezdtem el végül szedni, azt gondoltam, hogy nem segítene, ha ez a várandósság megszakad, annak oka van. (Személy szerint azt is gondolom, hogy a világ összes gyógyszere sem tud megállítani egy vetélést.) A vérezgetés már aznap nyomtalanul elmúlt, egyre reménytelibb lettem és teltek a napok, hetek egyre határozottabb fizikai tünetekkel. Húsvét vasárnapra, pont a 10. hét betöltésére terveztük anyukámnak, tesóméknak a bejelentést, ha már úgyis együtt vagyunk. Azon a héten csütörtökön mentünk orvoshoz, biztosra akartam menni, hogy akkor már látszani fog, aminek kell. Nagyon idegesen, feszülten vártam a vizsgálatot és sajnos rossz híreket kaptunk az orvosnál, csak egy 25mm-es petezsákot látott az ultrahangon. Dühös voltam, csalódott és nagyon szomorú. Teljesen lesújtva indultunk útnak a hosszú hétvégére, nem is gondolva át, hogy milyen szar lesz napokig jópofozni a család előtt. Sírással, szorongással telt az ünnepi hétvége, hibáztattam magam, hogy miért vártam eddig a vizsgálattal, ha előbb tudom, akkor nem lenne most becsomagolva a táskában a bababejelentő ajándék és nem az év számomra legkedvesebb ünnepe telne ebben a hirtelen jött kétségbeesésben. Féltem, hogy a testem nem tudja majd tenni a dolgát, nincs túl jó véleményem róla sokszor és rettegtem attól, hogy cserben hagy és műteni kell majd. Irtózom a kórháztól és az altatásról is rossz emlékeket őrzök gyerekkoromból. A vizsgálat másnapján, pénteken már nem is éreztem a megszokott tüneteket, elkezdtem azt gondolni, hogy talán soha nem is voltak, csak beképzeltem mindent… aztán egy dühösen átsírt este után szombaton ekezdődött a pecsételés, aznap este rettentően rázott a hideg, féltem is, hogy belázosodom, de szerencsére nem. Vasárnap estére jelentkeztek görcsök és vérzés, majd hétfő délelőtt kb egy óra leforgása alatt le is zajlott a neheze. Éppen úton voltunk meglátogatni a kedvesem családját, indulás előtt kezdődtek az erős görcsök, majd kicsit jobb lett, elindultunk, mindössze 15-20 perces kocsiút állt előttünk és én nem tudtam, tudhattam, hogy mire számíthatok. Az úton aztán végig rettenetesen fájt, hányingerem volt, amint odaértünk a sógornőmék háza elé, már beszéltünk is róla, hogy hazamegyünk, de végül egy szusszanásra abbamaradt a fájdalom és bementünk. Felmentem az emeleti mosdójukba megnézni, hogy átáztattam-e a betétet (nem) és végül ott a wc-n ülve megint nagyon erős fájdalmam lett. Hányingerem volt és felmerült bennem, hogy ha ennél is jobban fog fájni, akkor lehet, hogy elájulok. Egy véletlen ötletem támadt, hogy ha most nyomok egy kicsit, akkor talán nem fáj ennyire és éreztem is, hogy valami elkezdett kijönni. Odatettem a kezem és még egy picit nyomtam, és akkor a tenyerembe érkezett a petezsák, a kis placenta kezdemény, minden. Ott a fájdalmat mintha elvágták volna, nagyon megkönnyebbültem testileg és lelkileg is. Nagyon büszke voltam a testemre és valahogy az üres petezsákot látni is megerősítő élmény volt, hogy tényleg nem lakott ott úgymond senki… Percekig csak néztem a tenyerembem, lenyűgözve, megrendülve és annyira a jelen pillanatban létezve, mint még talán soha. Az egész annyira szürreális élmény volt. Aztán lassan bekúszott a tudatomba újra a valóság, lenéztem a vérrel összecsepegtetett szőnyegre és elkezdtem rendet tenni. Felhívtam a kedvesem, a petezsákot ő is megnézte (előtte le is fotóztam, azóta is megnézem olykor, bár egyre ritkábban), elengedtük és utana meglepően emelkedett hangulatban telt a délután. A húsvét utáni napokban aztán még voltak szomorúbb napok, mindenkit utáltam, akinek kisbabája van vagy lesz, de szépen lassan rendeződött a lelkem is. Pár napig véreztem még, csak akkor jelentkezett 1-1 fájdalmasabb görcs, amikor nagyobb nyálkahártya darabok távoztak. Aztán még egy hétig volt barnás-rózsaszínes folyás, azóta semmi. Nem tudom még, hogyan tovább, akarok-e várni egy kicsit vagy most rögtön belevágunk újra. Mindenesetre jó érzés tudni, hogy bár nagyon nem szerettem volna ezt megtapasztalni, ezt is ki lehetett bírni, sőt, erőt meríthetek belőle. Jó döntésnek bizonyult a késői vizsgálat is, magamat ismerve nagyon nehéz lett volna hetekig várni arra, hogy megtörténjen a vetélés. Szintén jó döntés volt a természetes utat választani, hiszen ha műtétet szerettem volna, akkor se kaptam volna az ünnepek alatt időpontot, így viszont nem ért felkészületlenül semmi, nem féltem.