Sanyikáék története

November közepén elmentünk másodvéleményt kérni egy neves, főként meddőséggel foglalkozó klinikára. Tavaly novemberben volt egy vetélésem, és azóta nem sikerült teherbe esnem. A tavalyi vetélés műszeres befejezéssel végződött, az akkori nőgyógyászom nem tájékoztatott róla, hogy van más út is. A János kórházban meg pláne nem mondtak semmit arról, hogy a műtét akár elkerülhető is lenne, bár az utolsó ultrahangon már csak egy kis felbomlásban lévő felhőcske látszott. Olyan pici korában halt meg a kisbabám, hogy még az is lehet, hogy felszívódott volna. Mivel még nem szültem, a műtét előtt méhszájtágítót kaptam, aminek a felhelyezésekor kicsin múlt, hogy ne ájuljak el. Majd utána, a műtétre várva négy órán át szenvedtem extrém intenzív görcsökkel. A műtét után egy hónapig véreztem. A külföldön élő barátnőimtől megtudtam, hogy náluk csak legvégső esetben műtenek. Kicsit haragszom magamra, hogy akkor nem tájékozódtam jobban.

Ez az első terhesség három hónap próbálkozás után jött össze. Amikor megláttuk a két csíkot, fel sem merült bennünk, hogy kilenc hónap múlva ne tartanánk a kezünkben egy cuki, egészséges kisbabát. Egy hétre rá Peti covidos lett, én is belázasodtam, majd éjjel elkezdtem vérezni. Az első ultrahangon csak egy petezsákot láttam. Peti a kocsiban várt, egy covidos elég egy rendelőben. Borzasztó volt, ilyen fájdalmat még soha nem éreztem életemben. Össze voltam zavarodva, nem találtam kapaszkodót.
Aztán lezajlott a műtét, elmentem az első ciklus utáni laborokra, amit a nőgyógyászom javasolt. Miután megvoltak a leletek, nem tudott nekem időpontot adni belátható időn belül, de az asszisztense arra biztatott, hogy küldjem el őket emailben. Pár nap múlva érkezett az emailes válasz - a petefészkeim nem a koromnak megfelelően működnek. Megfordult velem a világ. 34 éves voltam, fel sem merült bennem, hogy a koromnak van akármilyen köze a vetélésemhez. Fiatalnak, egészségesnek éreztem magam. Azóta jártam endokrinológusnál és egy haladóbb szemléletű, empatikusabb nőgyógyászt kerestem, akik azzal biztattak, hogy nincsen semmi baj, próbálkozzunk szépen tovább és egyszer csak össze fog jönni. De elhangzik tőlük is, hogy nehezítettséget látnak a számokban. Az AMH-m 0.8, feltúrom az egész internetet, találok mindent és annak az ellenkezőjét is.

Elmegyek terheléses vércukor vizsgálatra, ahol az első gyorsteszt diabétesz szintű eltérést mutat, meg sem csinálják a vizsgálatot, nehogy rosszul legyek. Aztán egy kis utánajárás után kiderül - rossz volt a teszt, a vénás vérvétel normális számot mutat. De pár napig abban a tudatban élek, hogy cukorbeteg vagyok. Visszamegyek megismételni a tesztet, minden rendben.
Az új nőgyógyászom progeszteron kúrát ír fel a ciklusom második felében. Kétszer jön meg egymás után, aztán egyáltalán nem. Frusztrált vagyok, éppen, amikor újra elkezdenék egy orvosban megbízni, úgy tűnik, hogy a felírt kezeléssel csak rosszabb lett a helyzet.

Elérkezünk az idén novemberhez. A neves klinika fiatal dokija belenéz a leleteimbe, majd egy perc olvasás után közli - csak lombikot tud elképzelni ilyen alacsony AMH-val. Mert ha még egy babát sikerülne is természetes módon összehozni, a másikra már valószínűleg nem marad petesejtem. Oké, de ki mondta, hogy két gyereket akarunk? Vagy hogy a második gyerekünket is vérszerintinek tervezzük? Előadom neki, hogy zavar van a ciklusomban, szerinte mi lehet a gond - fogalma sincs, nézzünk egy ultrahangot. Megáll bennem az ütő, amikor meglátom a monitort, és csak a dokit hallom, ahogy felnevet - "Ön terhes". Két petezsákot lát, egy embrió árnyékot. Nem tud minket megerősíteni, hogy ez egy sikeres terhesség lenne, nem tudjuk megsaccolni, hogy mikor ovulálhattam. Most nem egyértelmű, kitörő az örömünk, mint tavaly. De a remény már ott van a szívünkben, ha nem is valljuk be magunknak és egymásnak. Hátha most összejön.

A következő ultrahangra már az én nőgyógyászomhoz megyünk. Az embriók nőttek, az egyik szép kerek petezsákban van, de nem látszik pulzálás, a másik egy kis lapos zsákban van, mintha talán látszana nála valami kis mozgás. Elkezdjük őket Sanyikáéknak nevezni. Sanyika és Banános Joe, aki a lapos zsákban van. Tudjuk, hogy még mindig semmi nem biztos, de nem tehetünk mást, mint biztatjuk őket, és hiszünk bennük. Megint az internetet bújom, fórumokat olvasok, olyan történeteket keresek, ahol csak későn volt szívhang, mégis egészséges baba született.

Egy hét múlva újra ultrahang. Annyit nőttek, amennyit kellett egy hét alatt. Kisbaba formájuk kezd lenni. Banános Joe kikerekedett. De nincs szívhang. Lehet, hogy csak a gép nem elég érzékeny - mondja a doktornő - múltkor egy nyolc hetes terhesség szívhangját nem találta, pedig ott volt, nem nőhet olyan, ami nem él. Várunk vagy fél órát, hogy felszabaduljon a másik, érzékenyebb gép. De ott sincs szívhang. Vége mindennek. Megbeszéljük a doktornővel, hogy nem akarok műtétet, tájékoztat, hogy a természetes vetélés mivel jár. Ha egy hét alatt nem történik semmi, azért jöjjek vissza.
Amikor kijövünk, sírok és sírok, csak azt tudom ismételni, hogy hogy történhet már megint ekkora szemétség. Nincs igazság. A missed ab diagnózisa 12.04 - napra pontosan ugyan az a dátum, mint tavaly. Még jó, hogy nem hiszek az asztrológiában.

Eltelik egy hét, nem történik semmi. És a remény elkezd újra visszakúszni a bőröm alá. Peti egyébként az ultrahang óta nem akarja elhinni, hogy vége, túl abszurd az események sorozata, még a rendelőben is azt kérdezgeti az orvostól, hogy mi van, ha mégis… A mellem feszül, a hasam nő, és fantáziálok, hogy mi van, ha mégsem igaz, mi van, ha csoda történik. Ikrekkel kapcsolatos dolgokra keresek rá az interneten. De közben a természetes vetéléssel kapcsolatban is informálódok, bevásárolom a nagy betéteket, pelenkázó alátéteket. Két hét múlva visszamegyek az orvoshoz, most Peti nélkül, hogy legalább a látszatot tartsam meg, hogy igazából tudom én, hogy már nincs remény. Sanyikáék összementek, a petezsákok viszont nőttek. Végleg vége. Most már nincs semmiféle hely a reménynek. Vége, meghaltak. Sajtburgert rendelek a McDonaldsból, két éve vega vagyok. És csak sírok, és sírok.

Másnap jó idő van, szendvicseket csomagolok és lebiciklizek a Római partra. És ott sírok órákon át, nézem a Dunát meg a kacsákat. Ezeket írom le egy jegyzetbe:
12.07
Leesett az elsõ hó, amikor az elsõ, talán biztató híreket kaptuk. Átmentünk a Sóhajok hídján Limában vagy ötször egy levegővel, és azt kívántuk, hogy legyen egy egészséges kisbabánk. De nincsenek jelek, sem csodák.
Attól, hogy valamire vágyom, nem fog megtörténni. Az van, ami éppen van. Az az egy a biztos. Minden más délibáb. Csak a pillanat a valóság.
Bárcsak lennének válaszok. Álmomban sem gondoltam volna, hogy még egyszer megtörténik ez velünk.
Attól, akivel soha nem találkoztunk, a legnehezebb elköszönni. El tudom képzelni mind a hármójukat. A tavalyi kis nevenics babát most képzeltem el először.
Már három kisbaba anyukája voltam, még sincs egy gyerekem sem. Tulajdonképpen négy (itt az abortuszomra gondoltam 26 éves koromban).
Képzeld el ugyan ezt, csak Gázában.
Össze van törve a szívem.

Sanyikáék. Mindig szeretni foglak titeket. De hogy lehet olyat szeretni, aki soha nem létezett?
Aztán szépen lassan átváltok akció üzemmódba. Aviva torna. Málnalevél tea. Meditáció. Úszás, szauna. Termálfürdő. Edzés súlyokkal. Latolgatás, hogy menjünk-e el vidékre karácsonykor, hiszen mi van, ha akkor indul be. Lezavarjuk a karácsonyt egy nap alatt, újra itthon vagyunk. Sorozatokat nézünk, füvet szívunk, beszélgetünk, szeretjük egymást, békére találunk. Elkezdem elfogadni, hogy ez történt. Már nem sírok. Megcsinálok egy elengedés meditációt, ami kifejezetten erre a helyzetre lett kitalálva, eszméletlen kemény, de jól esik. El kell képzelni a gyerekeket kicsinek, aztán felnőttnek, aztán elengedni őket. Patakokban ömlenek újra a könnyeim.

Lassan letelik a négy hét, amit az orvos javasolt maximum várakozási időnek. Mi legyen, elmenjek Bécsbe abortusz tablettáért? Vagy majd Spanyolországban, ahova készülünk hosszabb időre? Igyekszem nem újabb kudarcnak felfogni, hogy nem indul be a vetélés magától. Igyekszem az egy év alatt kialakult orvos-szkepticizmusomra nem gondolni, nem félni attól, hogy nemsokára újra egy kórházban találom magam, tulajdonképpen még mindig makk egészségesen.

Aztán egyik napról a másikra (napra pontosan, amikor lejár a javasolt egy hónap) már nem feszül a mellem. Érzem, hogy ez lesz az. Elkezd görcsölni a hasam. Még lefekvés előtt megcsinálok egy Avivát, ahogy a csövön kifér. Egész éjjel görcsölök és vérzek, mintha menstruálnék. És reggel egyszer csak felállok, és bumm, úgy elindul a vérzés, mintha öntenék. Fél óránként járok betétet cserélni, összekötöm, hogy egy-egy intenzívebb görcs után mindig jön egy löket vér, alvadék, rohanok (azaz tipegek, hogy ne árasszam el a padlót) a vécére. Egy ponton a fájdalom 10-ből 10-re fokozódik, nyögök, agonizálok, hányok. Peti a nappaliban aggódik és lesi minden kívánságom. Behozza a cicánk ágyát a hálóba, hogy ott aludjon velem. Egy ponton elkezdek szédelegni, a vérnyomásom alacsony a pulzusom magas, felmerül, hogy ilyenkor kell-e kórházba menni. De aztán kicsit jobb lesz, elalszom. Felkelek, még egy fél órás őrjítő görcs. Aztán egyre csitul. Megint alszom vagy két órát. Ezen a ponton már este nyolc van, 12 órája tart az intenzív rész, egész nap egy tábla csokit sikerült lent tartanom. Kimegyek a mosdóba, és fájdalom nélkül kicsusszan egy kis földönkívüli. Szegény valószínűleg a négy hét alatt kicsit összecsoffadt, meg valószínűleg eleve nem egy szívderítő látvány maga a petezsák meg a méhlepény, belső szervekre hasonlít. Az embriócska valahol benne lehet összezsugorodva ebben a jó két öklömnyi sejthalmazban. Mondom Petinek, hogy itt van az egyikőjük, óvatosan megnézi ő is.
Ez után mintha elvágták volna a fájdalmat. Sós krumplit eszem, levest, alszom egy nagyot. Ahogy telnek a napok, egyre jobban vagyok testileg-lelkileg. Aggódok, hogy vajon mindketten kijöttek-e, csak az egyikőjüket láttam. Tartok a műtéttől.

Ezzel együtt békét, megnyugvást, hálát érzek. Keresem, hogy ebben az egész kálváriában mi volt mégis a jó, "mit tanultunk". A természetes vetélés egy tapasztalás volt, még nem volt részem hasonlóban. Egy mini-szülés. A fájdalom legsötétebb pillanataiban azt próbáltam tudatosítani, hogy hálás vagyok, hogy a méhem teszi a dolgát. Az Aviva torna és a meditációk alatt elkezdtem megtanulni kapcsolódni a méhemmel. Petivel még szorosabb lett a kötelék köztünk, ez egy újabb próbatétel volt, amiből csak erősebben jövünk ki. Közelebb érzem magam a természethez, büszke vagyok magamra, hogy türelmesen vártam és nem hurcoltattam meg a testem egy kórházban feleslegesen.

Ezeket a sorokat az utolsó utáni ultrahang után írom, ahol megállapították, hogy kiürült a méhem, mindketten kijöttek a 12 órás vajúdás alatt. Persze megint potyognak a könnyeim. Peti is elolvassa, ő is sír. Nincs több tennivaló, most lett véglegesen vége ennek a fejezetnek.

A sebek, amiket a veszteségek okoztak ott fognak tátongani, amíg nem születik egy egészséges kisbabánk. Ennyire még soha nem éreztem magam késznek az anyaságra. A két vetélésem megmutatta nekem az anyaság egyik legnehezebb feladatát, az elengedést. Tudom, semmi garancia nincs rá, hogy hamarosan valóban anyuka leszek. A női sors kifürkészhetetlen. Az orvostudománynak nincsenek egzakt válaszai, nem tudhatunk semmit biztosra (ha a férfiak szülnének, egész biztos, hogy előrébb tartanánk a kutatásban, de ez egy másik téma). Most türelemmel kell lennem, vigyáznom magamra testileg-lelkileg. Reménykedni, bízni nem szeretnék semmiben, eddig az nem jött be. Az utóbbi két hónapban mást sem csináltam, a babák, aztán a vetélés telítette el a gondolataimat. Szépen lassan, türelmesen meg kell önmagamat találni újra a mindennapokban, a munkában, az alkotásban, a Petivel való kapcsolatomban, a barátságaimban, az anyámmal való újonnan megtalált kapcsolatomban. Aztán ha egy ponton egy kis lélek minket fog választani szüleinek, úgysem fogja semmi megállítani őt.

Még egy fontos gondolat: ha ez a Facebook csoport, útmutatás, blog a történetekkel nincsen, sokkal nehezebb lett volna végigcsinálnom az egészet. Hálás vagyok a tagoknak, a szervezőknek, az egész közösségnek. Egy csodaszép példája annak, hogy milyen erőt tud képviselni a női összefogás. Többet kell beszélnünk a témáról, hogy kevésbé érezzük magunkat magányosnak. Remélem, hogy az én történetem megosztásával én is segíthetek majd valakinek, aki ugyan ezen megy át.