Panni története
2020.02.04
Áfonya.
Azért hívom így, mert ekkora volt, amikor még biztosan élt. Mint egy áfonya.
1.
Nincs már szívhang. 3-4 hét és természetesen lezajlik a vetélés. Sokkolódtunk. De én valahol, mélyen benn tudtam. Az egész terhesség alatt volt bennem egy nagyon bizonytalan érzés. És kb másfél hete egyszerűen nem láttam magam előtt azt, hogy vidáman jövünk ki az UH-ról. Ok-okozat, nem tudom. Lelkiismeret-furdalásom volt emiatt.
Ma sokat sírtam, és rettegek, hogy mi lesz. Félek a fizikai részétől. Félek a lelki részétől. Félek, hogy megkattanok a várakozásban. Keresem a miérteket, amire talán sosem lesz válasz. M, a férjem sokat segít, beszélgetünk, meg csöndben vagyunk. Totál senki földje ez most.
Éjjel elköszöntem tőle. Megköszöntem, hogy erre a két hónapra engem választott az anyukájának, és elbúcsúztunk. Nyilván, még most is könnyezek, amikor ezeket írom. Mégis, azt érzem, ő már nincs itt. Hogy ami most vár rám, az csak biológia. Amitől kurvára félek. Elolvastam mi vár rám, felkészültünk, bevásároltuk ami kell, kapcsolatban vagyok az orvosommal és két bábámmal.
Készen állunk. Ha lehet ilyet mondani.
2.
Reggel nagyon nehéz. Masszív terhességi tünetek, teljesen cél nélkül.
Mai nap munkája megtanulni együtt élni ezzel az állapottal. Néha egyszerű. Néha durván rám tört a gyász és sírok, kvázi ok nélkül, siratva sok mindent. Az illúziót, hogy júniusban születik egy kisbabánk. A félelmet, hogy mi lesz. És sírok a fel-felcsapó önhibáztatás miatt is, hogy mit csinálhattam volna másképp. Objektíven semmit. Az első 10-12 hétben a genetikailag rendellenes, az élettel összeegyeztethetetlen embriók fejlődése leáll. Mert a test, a természet okos. Ezért amúgy végtelenül hálás vagyok. Azt érzem arra nem lenne érzelmi energiám, hogy felneveljek egy beteg, sérült gyermeket. Persze, amúgy lenne. Mindenre van. Kurva erősek vagyunk. Ma már tudtam nevetni is.
3.
Azt érzem, tisztulok. Fejben, lélekben, és hamarosan remélem testben is. Ez a senki földje állapot nagyon bizarr. Nem vagy itt, és nem vagy ott se. Vársz. Egy olyan dologra, amire nem vár az ember lánya, de te mégis várod, mert már csak fizikai lefolyás. A veszteség megtörtént.
Nagyon érdekes gondolataim voltak ma reggel. Egyrészt az, hogy a gyászon, a veszteségen keresztül valóban megélni, amit eddig csak nagy pofával mondogattam, amikor a természetesség, az otthonszülés került szóba, és rémítgettek, hogy de meghalhat a baba, a mama, hogy jaja, a születés meg a halál kéz a kézben jár. Tényleg
kéz a kézben jár. Egy hatalmas erőt érzek most, és biztonságot is a természetességgel
kapcsolatban.
Azt érzem, hogy ezáltal az élmény által, ahogy most megélem, valóban el tudok köteleződni a terhesség, szülés, gyereknevelés abszolut természetes mivolta mellett.
Ugyanakkor azt is érzem - és ezt ma nagyon nehéz volt a férjemmel kimondani, és nagyon nehéz leírni is - hogy ez az egész folyamat olyan most, mint egy teaser. Egy előzetes. Egy olyan történés, ami után valóban eldönthetem, hogy mit szeretnék. Hogy hogyan szeretném. Látom azt, hogy hogyan készít fel arra a babára, aki majd később megszületik nekünk. Ez nagyon nagyon furcsa érzés. Van benne hála is egy jó adag.
Azt érzem, hogy kaptam egy lehetőséget arra, hogy valóban megérezzem mit szeretnék, és hogyan. Azt érzem, hogy ez a tapasztalat hozzásegít ahhoz, hogy majd nagyon jó anyukája legyek a megszülető gyermekemnek. Hogy az, hogy a testemben valóban bízhatok nem egy lősung amit csak mondogatok. Hogy a természetesség számomra nem egy felvett póz.
Sok sok dolgot tanít nekem ez az egész. Például azt, hogy hogyan kell várni. Sose tudtam várni. Türelmesnek lenni. Az életnek, a természetnek kiszolgáltatottnak lenni. A seggemen maradni a nehézben is. Nem előremenekülni. Hanem megélni. Nekem nagyon nehéz jelentben lenni. Mindig 3-4 lépéssel előrébb vagyok mindennél és mindenkinél. Kivéve most. Talán először az életben.
Fejben is ott vagyok, ahol fizikailag. A senki földjén. Kurva szomorúan. És közben bizakodóan, hálásan, és sokszor boldogan. Most, ahogy ezt írom potyognak a könnyeim, és egyszerre sírok és vagyok boldog.
Fogalmam sincs meddig tart a belső erőm. Meddig fogom bírni a várakozást. 3-4 hét, az brutálisan soknak tűnik ebben az állapotban. Van egy belső engedélyem arra, ha úgy érzem ennyi, a várakozás többet árt nekem lelkileg, mint használ a természetes út testileg. De most nem az van.
Most tanulom a jelenlétet a senki földjén.
4.
Elkezdtem az Aviva tornát. A férjemmel távolodunk, szed szét most ez az egész, azt érzem. Felerősíti a negatívat, elnyomja a pozitívat. Vajon tényleg azzal kell most foglalkoznom, hogy tanítsam meg neki, hogy hogyan támogasson jól? A pszichológusom nagyon sokat segített most.
2,5 hete várunk.
Most megint mindjárt sírok, és teljes a bizonytalanságom. Vajon a testem teszi a dolgát? Valami alakul, csak lassan? Mit tehetek még lelkileg, hogy testileg is elengedődjön, tisztuljon? Úgy érzem, mintha ólom ujjak szorongatnák a torkomat, súly ül a mellkasomon, sírnék, ha lenne könnyem, de nem jön. Akartam egy gyertyát gyújtani. Nincs itthon gyufa sem.
5.
A 4. hétre kitűztük a műtét időpontját. Elutaztunk utána, nem lenne számomra biztonságos így. A mostani kórházi tapasztalataim a javasolt doktornővel mindent felülmúlóan pozitívak. Az UH-n minden rendben van. Voltam vérvételen, EKG-n.
Most azon dolgozom, hogy ha az is lesz a vége, hogy kórház, az ne csalódás legyen, hanem belátás. Azt hiszem ez fontos a későbbiekre nézve is.
Próbálok közeledni a férjemhez, de még egy ölelés is nehéz sokszor, de verbálisan is nehéz, bár igényem lenne a kapcsolódásra, a beszélgetésre, de valahogy nem megy. Lépések... De elmondtam neki, hogy próbálkozom.
Ma végre jól tudtunk beszélgetni. Mondta, hogy ő is szomorú, meg fél is.
Felmerült, hogy mi van, ha azért nem indul be a dolog, mert valamiféleképpen tovább fejlődött. És, hogy akkor mit lépünk. Jó volt abban egyetérteni, hogy ebből egészséges lefolyású dolog csak valami csodával lehetne, de csodák meg nincsenek. Elengedtük.
Keleten kétféle tradicionális hozzáállás van ehhez. Ha egy lélek 10 évnél kevesebb időt tölt a földön, az a család következő gyermekében születik újjá.
És az is van, hogy vannak lelkek, akiknek a karmájukban már csak annyi van, hogy el villanásnyi életet kell, hogy a földön töltsenek, a megvilágosulás, az öröklét előtt. Erről beszélgetve sírtam - és sírom - el magam most is. Mert bármelyik csodásan szép, és mindkettő szívettépően fájdalmas.
Most közelebb kerültünk egymáshoz megint, én is befogadóbb voltam, ő is érzékenyebb. Örülök.
Várom a hétfőt, az UH időpontot, a további lépéseket.
Fizikailag most nem vagyok a toppon, iszonyatosan fájnak a melleim és húz a hasam, derekam néha, meg hányingerem van.
6.
Volt egy rossz pánikroham szerűség, már ott voltam, hogy ok, akkor ügyelet. Végül a férjem megnyugtatott. Újabb UH, még mindig minden rendben. Bika a terheshormon termelésem.
Már két napja folyamatosan fáj a hasam, húz a derekam. Ma meg ilyen barnás maszatolás a betéten, szóval valami alakulgat.
Eltelt 4 nap, és fáj a hasam, most már folyamatos kb a barnázás. Nem tudom, eltoljuk-e a műtétet, vagy se. Ha hétfőig beindul valami minimális vérzés, akkor sztem igen. Tudtommal a barnázással heteket el lehet lenni, amit nem szeretnék. Még van 4 nap a műtéti időpontig.
7.
1 nap híján 4 hét várakozás után éjjel elindult.
Görcsölések, egyre több barna, kicsit véres. Egyre több ilyen alvadék, és most (11 óra van) már folyékonyabb, normál vér, meg egyéb folyadékok is.
A görcsölés fáj, de lélegzek, mozgok és kibírható.
Az előbb majdnem elsírtam magam, mert boldog vagyok. Hogy működik a testem, és hogy itthon lehetek nyugiban, biztonságban.
Egyedül a jó. Filmezek, csetelek, fájok, lélegzem, wc-re szaladok, ha jön valami.
A férjem a nappaliban vigyáz rám, főzött mézes teát, ad enni, inni, ami kell.
Ez így a legjobb.
Dél körül durvult be a dolog, nagyon nagy fájások, nyomni is kellett, sok minden jött, rengeteg szövet, tenyérnyiek is, egyre kevesebb pihenőidő két ilyen wc-re rohanás között. Már enni se tudtam, csak döntöttem magamba a liternyi mézes hársfateákat.
Késő délutánra lett a legkeményebb. Kb egy órát ülhettem ordítva sírva a fürdőszobában. Azt hiszem akkor jöhetett ki vagy a petezsák vagy a méhlepény, nem tudtam megállapítani, én petezsáknak hiszem. Kegyetlen volt. Tényleg. Leírhatatlan fájdalom, és nem tudtam nem zokogni.
Azt éreztem, ha ez még így sokáig megy, akkor nem bírom ki, nem tudom mi lesz. Az öcsém vigyázott rám ekkor, neki se lehetett könnyű. Sírva hazatelefonált a férjem is.
Még délelőtt eldöntöttem magamban, hogy este nyolcra túl leszek rajta. Nyolckor valóban csillapodni kezdett a dolog, 9 körülre már csak véreztem, nem jött más, éjfélig még fenn maradtam, figyeltem magamat, mi a helyzet.
Forró vizes palackot tettünk a hasamra, bepirosodott, de nem éreztem, hogy forró, annyira jól esett. Végre tudtam enni is. Mit enni?! Zabálni. Teljesen kiszívódott minden energiám, és csak ettem és ettem vacsorát, szendvicset, mikuláscsokit, táblás milkát. Bármit, mindent.
Azon gondolkoztam, hogy mennyire áldás, hogy ez így, késleltetve történt. Hogy előbb el tudtam kezdeni az érzelmi feldolgozást, elengedést, és akkor jött a fizikai része. Ha elképzelem, hogy ez az egész úgy jön, hogy boldogan simogatom a pocimat és beszélgetek a babával, na, azt inkább nem szeretném elképzelni.
Egyeztettem a doktornővel, holnap kontroll UH, hogy minden ürült-e. Minden ürült, így döntöttem. És akkor kitöröljük a keddi időpontot.
Ma volt az eljegyzős évfordulónk.
8.
Ma voltam kontroll uh-n. A méh kiürült, belső méhszáj visszazárt. A nyakcsatornában van egy kevés törmelék, arra kaptam cseppeket ami még kidolgozza, és ennyi. Nagyon hálás vagyok a testemnek.
Ergam cseppek. Beszedtem. Tegnap és ma is órák hosszat tartó görcsroham, fulladozva sírás.
Fájdalomtól. Igen. A testitől, és a lelkitől.
Minden olyan száraz. Ez a görcs nem olyan, amilyet a testem magától produkál. Ezzel nem tudok együtt menni. Erre nem tudok felülni, lélegezni, átélni, átérezni, mikor vége, és kilökődik valami, megkönnyebbülni.
Ez száraz, kíméletlen, random, mesterséges. Mint, amikor ütik, öklözik, rúgják a hasadat. Bekötött a szemed. És jön. És nem tudod meddig tart, és nincs ritmusa. És félsz. Mert veled csinálják, és nem a tested csinálja önmagával.
Van-e haszna? Vérzek. Fájok. Sírok. Gyászolok.
A cseppeket többet nem veszem be. Ha vártam 1 nap híján négy hetet arra, hogy meginduljon a folyamat, a végét, a legvégét miért siettetném?
Búcsúzom közben újra és újra a kis lélektől. Ma először felmerült bennem, hogy miért? Nem az, hogy miért történt ez, mert az normális, hogy történik ilyen. A miért velem? Tudom, nem vezet ez sehova. Mégis, engedem átélni, sírni, önhibáztatni, majd megnyugodni. Lépések. Újra sütni fog a nap. És lesz szivárvány is.
9.
Az eddigiektől számítva még 5,5 héten keresztül véreztem nagyon erősen. NoSpa-t kellett szednem, azért, hogy lazuljon minden, engedje el a méhem, amit még el kell. Sokat ugráltam, próbáltam aktív lenni, hogy távozzon minden. Kimerítő volt, érzelmileg, fizikailag, mindenhogy.
Az 5,5 hét végén még 2 napig távozott elég sok alvadék, de fájdalom nélkül. Aztán vége.
Karácsonyra kaptam meg az otthonszülés c. könyvet. Érdekes, Geréb Ági pont a vetélésről ír benne. Könnyeket csalt a szemembe, ahogy olvastam, feltépett dolgokat, de gyógyított is.
Lehet szépen vetélni. Lehet jól elvetélni. Ahogy meghalni is. És lehet róla beszélni, és azért, mert meg lehetett élni. Saját ritmusban, ahogy a testem, lelkem készen állt rá, ahogy neki/nekem a legjobb volt.
Két fontos, és számomra ilyen velőig hatoló gondolat fogalmazódott meg bennem. Az egyik, hogy ebben valahogy az ég meg a föld tényleg összeért. A születés és a halál. És úgy, hogy tudom, nem kisbaba született. Hanem bizalom. Két dologban. Megszületett a férjemben való végleges bizalmam. És a bizalmam a saját testemben.
Hálás vagyok ennek a babának.
Köszönöm Áfonya. Ígérem, hogy nagyon jó anyukája leszek a testvéreidnek majd. Sosem felejtünk.
Ez hát a mi történetünk. Ha valami elmesélhető, az azt jelenti, hogy beilleszthető az életfolyamba, hogy szerves része, nem pedig egy kiragadott, eltagadott tragédia. Öngyógyítás volt nekem az írás, és talán segítség lehet, ha neked is nehéz most. Együttérzek.