Maratoni vetélés

Első vetélésemet követően, viszonylag hamar, kb. fél év után, szintén meglepetés-szerűen, újra teherbe estem. Barátnőm unszolására végeztem el a tesztet (ő látta rajtam, amit én még nem is éreztem), így ismét nagyon korán kiderült a terhesség. Ez tavaly, 2017 áprilisában történt.

Sajnos az volt az első gondolat, hogy Úristen, mi van, ha megint elvetélek, ezt már tuti nem élném túl. Természetesen azért örültünk, készülgettem lelkileg is, többet pihentem, odafigyeltem mindenre. Teljesen jól éreztem magam, ragyogtam, semmi bajom nem volt. Ezúttal nem rohantam el ultrahangra a 6. héten, minek. Vagy megmarad, vagy nem. Ezen egy UH nem segít (sőt). A 12. heti ultrahangra viszont már meg volt az időpontom, amikor egy rémálmom ismét valóra vált, egy pisilés alkalmával piros volt a WC-papír. Nagyon enyhén, de piros. Ott és akkor, abban a pillanatban valójában már tudtam, hogy itt a vége. Annyira lesokkolódtam, hogy alig bírtam felállni a WC-ről, úgy kellett győzködnöm magam egy idő után, hogy valamit azért mégis csak csinálnom kéne, nem ülhetek itt ítéletnapig, meg hát persze lehet, hogy ez normális, és nincs is semmi baj. Valahogy felálltam, remegő kézzel hívtam a barátnőmet, és remegő hangon belesikítottam a telefonba, hogy vérzek!! Próbált megnyugtatni, kikérdezett, mennyi a vér, fájdalmam van-e , mit érzek, és hogy hívjam fel a bábát, és kérdezzem meg, hogy ilyenkor ez lehet-e normális, mit mond, mit javasol és mindenek előtt nyugodjak meg és feküdjek le. Kb. 11 hetes volt akkor a terhesség. Utóbb visszagondolva, az előző két hétben már nem volt olyan jó a kedélyállapotom és nagyon fáradékony voltam, sokat aludtam (főleg magamhoz képest). De ez persze mind lehetne egy normális terhesség tünete is, de sajnos, nem az volt. Valószínű ekkor kezdett felszívódni a magzat.

A bába nem kertelt (nem szokott), hogy ha 10. vagy 12. hétben lennék, lehetne normális a vérezgetés, a 11. hétben már nem biztos. De persze nem tudjuk pontosan hányadik hét és nem feltétlen van baj, ha a 11. hétben vagyok, akkor sem. Pihenjek, várjunk, igyak sok vizet, és hívjam akár éjjel 2-kor is, ha valami van. A pihenni és várni ebben az idegállapotban nem könnyű feladat, szinte lehetetlen, de azért minden tőlem telhetőt megtettem. Ezen kívül, az előző vetélésem mintájára, felkészültem. Felkészültem a nagyon sok vérre és az irgalmatlan fájdalomra. A WC mellé tettem rengeteg WC-papírt, tiszta rongyokat, betéteket, tiszta bugyikat, hányós-vödröt és megágyaztam a kanapén, hogy ne kelljen a lépcsőn fel-le rohangálni. Csak végszükség esetén szoktam fájdalomcsillapítót szedni, de ezt most annak ítéltem, és azt is kikészítettem, ha jönne a fájdalom. Az vigasztalt, hogy most legalább itthon vagyok, nem úgy mint a múltkor, egy ismerősünk szobájában, idegenekkel a másikban, és dolgoznom sem kell.

És akkor kezdődött az idegőrlő várakozás, találgatás, reménykedés és kétségbeesés igen nagyon hosszúra nyúlt folyamata. Nem jött a nagy vérzés, nem jött a nagy fájdalom. Volt, hogy kicsit fokozódott a vérzés, érezgettem az alhasamat, aztán fogta magát és elmúlt mindkettő. Ekkor jött a reménykedés. Aztán egyszer csak újraindult (ekkor a kétségbeesés). Közben megrendeltem a bába által javasolt homeopátiás szereket, segítség gyanánt. Amikor már kb. két hete játszottam ezt, a reménykedés már egyre kevésbé volt jelen, a párom remélt jobban, hogy hátha mégis csak ott van az a baba. Kértem egy időpontot ultrahangra, hogy akkor bizonyosodjunk meg felőle. Nem mondtam semmit, csak annyit, hogy terhességi ultrahangot szeretnék, elvileg 12 hetes terhes vagyok.

Mondták, hogy nincs szívhang és üres a petezsák, és hogy menjek orvoshoz. A hír sajnos sem meglepetést, sem megkönnyebbülést nem igazán hozott, lehetett tovább várni, hogy mikor indul be, mikor jön a nagy bumm. Összehasonlítottam az előző vetéléskor készült UH-felvételt a mostanival. Riadtan láttam, hogy Úristen, kétszer akkora majdnem a petezsák most, mint akkor volt, el lehet ezt még természetes úton vetélni egyáltalán? És ha a fele akkora ennyire fájt, mi lesz akkor most?? Hívtam a bábát, beszámoltam neki mindenről. Mint mindig, két mondatával megnyugtatott, hogy ez tulajdonképpen jó hír, hogy a magzat már távozott, a petezsák meg össze fog esni, várjunk. A kapott homeopátiás szer is segíteni fogja a kilökődést. Hát, vártam... és vártam, és vártam és vártam. Közben azért erősödött a vérzés és a fájdalom is. De továbbra is hol kevésbé, hol jobban fájtam és véreztem, éreztem magam rosszabbul vagy épp jobban. Egy idő után már úgy voltam vele, hogy bánom is én már mennyire vérzik és mennyire fáj, de legyen már ennek vége. Pontosan már nem tudom megmondani, de két hónapig biztos eltartott ez a huzavona. A barátném emlékeztetett, hogy bármikor mondhatom azt, hogy most már elég volt, nem bírom tovább a várást és elmegyek műtétre, és akkor néhány napon belül vége az egésznek, gondoljam át. Átgondoltam, és nem mentem. Egyfelől azért, mert ha már két hónapja itt küszködök azért, hogy ne kelljen kórházba menni, csak nem fogom feladni a remélhetőleg finishben. Ezen felül, továbbra is elképzelhetetlennek tartottam, hogy besétálok a kórházba, és közlöm, hogy csókolom, jöttem kaparásra.

Aztán egyszer csak el kezdett konzekvensen erősödni a vérzés, végül néhány nap után, egy pisilés alkalmával, éreztem, hogy egy nagyobb darab jön ki belőlem. Fájdalmam volt ugyan, de nagyon enyhe. Reméltem, hogy jól érzem, ez volt az. Ezt követően még két-három hétig vérezgettem, de egyre kevésbé. Mondtam a páromnak, ha egyszer végre nem vérzek majd, nem hogy betétet, de egy darabig bugyit sem fogok hordani az tuti. Aztán végre elállt a vérzés teljesen, hallelúja. Majd két hét múlva megjött a rendes menstruációm, kb. az eredeti ciklusában (ennek egyrészt örültem, mert azt jelenti, hogy valószínűleg minden rendben, másrészt azt hittem megbolondulok, hogy már megint vérzek). Közben fogytam jó pár kilót és az idegrendszerem sem volt épp a toppon (finoman szólva). Kontrollon nem voltam, úgyis azt mondják, hogy a biztonság kedvéért menjek el kaparásra (egyébként sem volt normális orvosom, sőt, orvosom sem). Azóta is menstruálok többé-kevésbé rendesen.

Még azt hozzá kell tennem, hogy a párkapcsolatom ezt követően (vagy már közben vagy előtte is már?), tönkrement. Nem mondom, hogy kizárólag emiatt, de az idegállapotom, az újabb kudarcélmény, biztosan nem segítette elő a harmonikus párkapcsolatot, egyéb gondokkal is fűszerezve. Ezen felül, a szexről mindkettőnknek elsősorban a vetélés jutott eszünkbe (főleg nekem), nem pedig annak kellemes oldala.

Most már, így kb. másfél év elteltével, ha megkérdezik tőlem, hogy akarok-e gyereket, már nem vágom rá csípőből, hogy Isten ments, mert abból még egy vetélés lehet, de nem is hajt olyan őrülten a terhesség utáni vágy, hiába, hogy így 40 évesen olyan sokat már nem hezitálhatok. Tudom, hogy nagyon sokan, sokkal többször éltek át hasonlót, sőt, mióta foglalkozom ezzel a témával, kiderült szép lassan, hogy gyakorlatilag nincs olyan nő szinte, aki ne vetélt volna már így vagy úgy, csak nem szokás beszélni róla. Ha tőlem megkérdezték, hogy vagyok, nem tudtam azt felelni, hogy ó, minden rendben. Én mondtam, hogy nem túl jól, mert sajnos épp vetélek vagy nemrég vetéltem. Erre többnyire rögtön jött, hogy én is, meg a barátnőm is és az akárki is, és ő hányszor és hogyan. A vetélés is az élet része, benne van a pakliban, könnyebb tán, ha beszélünk róla.