Málni története

2021.05.22. Péntek

A teszt szerint az ovulációm ma van. Már majdnem két éve, hogy próbálkozunk a babával. Sok kivizsgálás során kiderült már, hogy autoimmun pajzsmirigybetegségem, és IR-em is van. Ez volt 2 év alatt az első pont, amikor éreztem, hogy igen, sikerült. Ma sikerrel jártunk. Hogy hogyan érezhettem ezt, nem tudom, ez számomra is rejtély.

2021.06.04. Péntek

4 nappal a "nem várt" előtt teszteltem. Nem azért, mert annyira kíváncsi voltam, vagy türelmetlen. Rég el múlt már az az időszak, amikor minden hónapban terhességi tesztet csináltam. (legtöbbször, ha csináltam volna is, akkor is hamarabb jött szembe a rideg valóság). A valóság az, hogy covid oltásra volt időpontunk arra a napra, és mivel nagyon erősen jött 2 héttel korábban az érzés, így gondoltam, mi vesztenivalónk van. Hát teszteltem. Annyira meglepődtem a pozitív teszten, ami nagyon erős volt, hogy perceig csak álltam felette és néztem. Nem tudtam elhinni, hogy velünk megtörténhet ez a Csoda. Majdnem két év után, annyi sikertelenség után, ott volt a bizonyíték, hogy mi is szülők lehetünk.

2021.06.14. Hétfő

Korábbi kutakodásaimból tudtam, hogy 6-7. hét előtt nem érdemes nőgyógyászhoz menni. Maximum azt tudja megállapítani, hogy van petezsák, de nincs szívhang. Ezt nem szerettem volna. Ezért 21.-ére foglaltunk időpontot.

ELmondtuk az örömhírt a testvéreméknek. Nagyon örültek neki. Annyira be volt zsongva a hírtől.

2021.06.21. Hétfő

Elmentünk a nőgyógyászhoz. Délután volt az időpontunk, amit nem győztem kivárni. Lefeküdtem a vizsgálószékre, és a hüvelyi ultrahanggal három másodperc alatt már látszott is a mi kicsikénk. Volt szívhang, bár a mérete 0,19 cm, ami meglepően kicsi volt, de megnyugdtatott a doki, hogy még csak 6 hetes, elszámoltuk magunkat. Utólag utánanézve a 6 hetes kornak is nehezen felel meg a 0,19 cm. De dobogott a szíve, tehát él, minden rendben van, legalábbis akkor azt hittem. Jó szívműködés, ez került a leletre. Megnyugdtam, hogy ha egyszer beindul az a pici szívecske, akkor nincs az az Isten, hogy leálljon.

Ezután madarat lehetett volna velünk fogatni. A rendszer pillanatokon belül átállt "anya" üzemmódba. Szerencsére a terhességi tünetek kimerültek a mellfeszülés, irdatlan nagy éhség, és fáradtság hármasában. Semmi rosszullét, hányiger...ha volt is, max estefelé. Nyugtattam magam azzal, hogy anyukámnál anno, és a testvéremnél mostanság sem volt jelentős mértékű hányinger, biztos a genetika okozza.

Következő UH időpont kb 3 hét. Múlva. Foglaltam időpontot július 12.-ére. Nem bíztam semmit a véletlenre, és bár tisztában voltam azzal, hogy azért nem mondják el a 12. hétig a terhességet, mert addig bármi megtörténhet, de valahogy ezt a veszélyt nem realizáltuk igazán.

Időközben anyukámnak is elmondtuk az unoka érkezését, szintén borzasztóan örült.

Vigyáztam a napsütéssel, a nyers hússal, a gyümölcsöket 3x is megmostam. Tervezgettük a baba szobáját gondolatban, mit, hogy kéne átrendezni, újraterveztük a következő éveinket/évtizedeinket pár hét alatt. Annyira biztos voltam a sikerben, hogy az így utólag visszanézve is irdatlan fájdalamas.

2021.06.29 Kedd

Volt korábbról időpontom állami szakrendelőbe. Cytolgógiát szerettem volna csináltatni, mivel nem volt már több mint egy éve. Időközben bekukkantott a baba, gondoltam, nembaj, legalább megint láthatjuk. Időpontra érkeztünk, de csúszás volt, és teljesen feleslegesen vártunk 1 órát. Bementem, a férjem nem jöhetett, ami hihetetlenül fájt. Aztán a dokinak nem volt UH gépe, kézzel felnyúlt...Kritikán alulinak éreztem az egész folyamatot. Hogy tud terhességet megállapítani UH gép nélkül. Kaptam 07.21-re időpontot az első UH-ra! és a nőgyógyászhoz kiértékelésre időpontot, 08.16-ra. Tehát már a 12. héten túlra, hogy megnézze a majdnem egy hónappal korábban készült első UH-t. Kimentem vizsgálóból, és tudtam, hogy itt engem elveszetett a Magyar egészségügy. Ha ez let volna az első alkalom, hogy orvosilag is visszaigazolják a terhességet, akkor végigsírom a napot. Technikaliag a megállapítás azon alapult, hogy kézzel megvizsgált. Szerencsére nem kellett ennyivel beérnünk. Volt papírunk arról, hogy jó szívhangja van a kicsinknek! És ennyi elég is volt. Pedig pont ekkor kezdődtek a gondok.

2021.07.11. vasárnap

Málninak hívtuk, (mert hogy kb 1 héttel ezelőtt ekkora volt, ki gondotla volna még akkor hogy akkora is maradt), de ebben az időpontban már eper méretű, ekkora már kézzel és lábbal rendelkezik, a szívének már van 4 kamrája és az ujjai között még megvan a hártya, de már eltűnőben. Egészen emberformájú...mesélem anyának a telefonban. Este még olvasgattam, és szembe jött velem a másállapot a szülészetben nevű facebook oldal. Viszonylag gyorsan a természetes vetélés nevű oldalon találtam magam, ahol a fő történetet olvasom, nem is tudom, hogy kerültem ide.... A végére a sírások.

2021.07.12 hétfő

Reggel a hatalmába kerít egy érzés, miután felkelek. "Hogy fogod túlélni, hogy nincs szívhangja..." Nem esetleges jövőidő, realisztikus jelen. El is hesegetem egyből ezt az érzést, biztos, csak a tegnap esti oldal olvasása. Direkt kerültem is ezeket az oldalakat, ne kerüljön be a fülembe a kisördög, ne lássak mindenben poteciális veszélyt, pedig jaj, de hasznos lenne, ha mindenki elolvasná.

Egész nap egy ideggóc vagyok, mostanában kerülöm ezt az állapotot tudatosan, tényleg jó kérdés, hogy miért nem tudja ezt az ember egyébként is elkerülni a stressz, miért kell hozzá ez az áldott állapot, a magad érdekében miért nem tudod megtenni(?) A mellem már nem feszül, kicsit örülök is neki, mert nem lesz kellemetlen az a pár óra, amit melltartóban kell eltölteni.... Ha tudtam volna...

Eljön a délután, és valahogy az idegesség lejjebb csökken, mire beérünk a doktorúrhoz már boldog vagyok, hogy újból láthatjuk Málnit, és ha minden igaz, már egy erős szívhangot is hallunk. Mondtam is a dokinak, mikor kérdezte, hogy hogy vagyunk, hogy "Reméljük, mind egészségesen." Ezt se fogom tudni egy ideig kiverni a fejemből.

A doktor úr kedves, de reális, először vizsgálódik, és utána beszélünk a továbbiakról. A férjem irtócuki, hozott még kamerát is, hogy levideózza a kicsit, és a szívhangot felvegye. Videót szeretne vágni. Valahogy korábban többször felvetődött a pocak növekedés megörökítésének ötlete, esetleg videó is, de valahogy úgy éreztem, ezt most így még nem kéne. Borzasztó a tudatalatti és valamiért az ember nem hallgat rá, mert bízik a legjobbakban.

Felfekszem a székbe, jön a szokásos hüvelyi ultrahang, látjuk a picit, meglepődök, mennyit nőtt, egész kis emberformájú paca, bár emberformájúbbra számítottam, de nincs mozgás a monitoron. Valahogy a doktor úr szavai, úgy érzem, egy életre meg fognak bennem maradni. "Álllítsa le a felvételt, itt már nincs mit venni. Nincs szívhang". Nézem a kijelzőt keresem a szívmozgást, nézem a kicsikénket, és folyik az arcomról a könny. A vizsgálóasztalon otthagytam egy darabot a szívemből. Elvitte a kicsikénk magával.

Felöltöztem, a doktor kedves, igazán figyelmes. Elmondja, hogy minden 3.-4. észlelt terhesség vetéléssel végződik. Sok info arról, hogy nem mi vagyunk a hibásak, a természet szelektál, talán sérült a sejtosztódás... És hogy két út van. Csodálkoztam is, hogy felajánlotta a két utat. Előző este azt olvastam, hogy a legtöbbször egy utat jelölnek ki, mint a fő "ösvény", a másikról csak az tud, aki felkészült, és rákérdez. Akkor és ott örültem, hogy felkészült vagyok, meg nem is. Erre senki se akar felkészültnek lenni. A leletre az kerül, hogy missed ab, műszeres befejezés javasolt, bár a természetes vetélést választom. A doki felhívja a figyelmet arra, hogy kb 2 hetem van, ismét meglep, kapok privát telefonszámot, amin bármikor hívhatom. Meglepődök. Vérezni fogok, jobban, mint a mensinél, de hát ezt már tudom, hisz a tudatalattim felkészített azzal, hogy szembejött az oldal, és el is olvastam. Úgy vagyok vele, hogy fájjon. Ha már lelkileg fáj, fájjon testileg is, amennyire lehet. Úgyis korábban féltem a szüléstől, a fájdalmától, hogy képes vagyok-e arra, hogy egy 3-4 kilós kisbabát átengedjek magamon. Hát majd most megtudom, hogy ennek a töredékére képes vagyok-e.

A legfájóbb, hogy nem éreztem semmit abból, hogy már nem él. Pedig ekkor jártunk a 9. Hét 4. napnál, és már 7 hét 4. naptól nem él. 2 hete. Akkor ott a doki 1 hetet mondott. De az már 2 volt. Fájt, hogy simogattuk, tervegettünk, és már nem is volt mit tervezni, cask a fájdalom maradt, semmi más.

Hazajöttünk. Anyának és a húgomnak küldtem egy fekete szivecskét üzenetben. Akkor nem tudtam egyikőjükkel se beszélni. Úgy éreztem, hogy beleestem egy rohadtmély gödörbe, eltört mindenem, fáj, de nem tudom hogy hol, és senki sincs, aki most megértene. Fáj nekik is, de nem úgy...nem tud úgy fájni. Másnap tudtam a húgommal beszélni. Nem hosszan, de elmondtam mindent. Este 10-kor hívott, hogy a barátnője testvére is így járt, de neki egy másik helyen találtak szívhangot. Estére úgy éreztem, hogy kezdem felfogni mi történt, erre itt ez az információ. Haragudtam. Haragudtam a húgomra, bár jót szeretett volna, de ez a mi fájdalmunk, nem akarom, hogy holmi jöttment barátnő is tudjon róla. Mert ez a miénk! Másrészt beleültette a reményt a fülünkbe, mint egy undorító bogár, ami bemászik a füleden, és rágja a szívedet.

A másnap szerencsére munkával telt, minden órában sírtam, amikor a mi kicsikénkre gondoltam, de eltelt. Néztem pár ultrahangos helyet, ahol megnézhetnénk, hogy másnak is ez a véleménye, hisz a doctor úr is mondta, hogy a missed ab véglegesítéséhez 2 vélemény kell. De ez csak deregett valami szürke ködön keresztül.

Este elolvastam az összes történetet az oldalon, hogy mire számíthatok.

Szerdán volt az időpontom az első trimeszteri vérvételre. Elmentem. Nem a remény miatt, hanem mert tudni szeretném a vércsoportmat. Olvastam, hogy ha nem RH pozitívm, mint a férjemnek, akkor Anti-D-t kell szedni a későbbi... babáink érdekében. Ha már felírták, akkor ennyit megér. Sok kismama volt a vérvételen, csak néztem ki a fejemből, lefutattam, hogy bár úgy volt, de nekem nem lesz ekkora hasam mostanság. Fájt, irdatlanul fájt... levették a vért. Nagyon sok ampullával. Egész idő alatt még a vérvételes nő mosolygott nekem az járt a fejemben, hogy ha ennyi vért vesznek le tőlem, és még veszíteni is fogok nagyon sokat, akkor alig marad, ráadásul alacsony a vérnyomásom...már az első napokban elbizonytalanodtam, hogy jól választottam-e.

Az eredmény már délután kiderül, szerencsére B RH+. Tehát mindenketten poztiív RH-sak vagyunk, legalább ezen nem múlt a kicsikénk élete. A testem minden vércseppje tudja, hogy várandós voltam. HCG-t a háziorvos nem írt fel, pedig abból tudtam volna igazán, hogy legalább elkezdett csökkeni az érték, vagy sem.

Vérvétel után elmentem várásolni irtózatosan nagy betétet, olyat amilyet még sose vettem, és céklalevet. Állítólag jó a vérveszteségre. Szerencsére volt itthon pelenkázó lap, így azt magam alá teríthetem, ha megtörténik, aminek megkell. Majd meglátjuk.

A csütörtök gondolatokkal telt, a "mi van ha" bűvkörében. Még mindig nagyon várandósnak érztem magam. Megettem volna az utolsó morzsát is, minden illat egyből ott volt az orromban 1000x-es nagyításban, bár a mellem már nem feszült, és fáradt sem voltam igazán. Igaz, nem is tettem ki magam kifejezetten nagy erőfeszítésnek. Csak úgy lebegtem abban a gondolatban, hogy "mi van ha"...hisz annyi orvos tévedhetett már eddig. Ráírtam a "magunkról" instaoldal írójára Júlia doktornőre. Megerősített, hogy ha a gyanú felmerült, akkor menjek el máshoz is, hiszen sokan felületesen vizsgálnak. Nem a dokimban nem bíztam, hanem kaptam egy szívrágó bogarat, és meg kellett tőle szabadulnom. Ráadásul nem történt semmi. Ha minden igaz két hete és 4 napja nem él a mi kis Kincsünk, és a testem még mindig nem tudja ezt az infót. Ennek valami oka lehet. Nem bíztam a pozitív végkimenetelben. Hisz a mértei több weboldal alapján is egyértelműen elmaradtak a várttól. Ma töltenénk a 10 hetet, tehát már jó 2,5-3 centisnek kellene lennie. Ehhez képest jócskán le van maradva. Esélytelen, de mondja ki más is. Kaptam időpontot az Istenhegyi géndiagnosztikára péntekre. A recepciós lánynak, és a doktorúrnak is nagyon hálás vagyok, nagyon kedvesek voltak.

Aztóta eltelt 2 nap, vasárnap van. A várakozás nagyon nehéz. Felszabadít, mert nem veszik el tőlem Málnit, hanem elmegy, majd ha el tudja ereszteni a testem, de sosem volt erősségem a várakozás. A türelem nem tartozik az erényeim közé. Hát most majd megtanulom ezt is, ha akarom, ha nem.

Ma csináltam Aviva tornagyakorlatot (még korábban voltam az alapgyakorlatokat megtanulni egy pár órás kurzuson, teherbeesési céllal). Nem volt túlzottan hatásos, de ez a 3. alkalom, hogy csináltam, és jó érzés valamit tenni. Kimentem a kertbe, és emelgettem kicsit egy nagyobb kődarabot is (kiválasztottam a legnagyobbat, remélem volt vagy 4-5 kiló, végülis azt mondják, várandósan ne emelgess terheket, hát most az ellenkezőjét kell csinálni). Azt éreztem, hogy hatásos volt. Elmentünk a boltba biciklivel, de jó is, hogy nem mentünk messzebb, mert az erőnlétem a satnyánál is satnyább. Néha érzem, azt a meg fog jönni érzést. Húzódik a combomban az ín, és érzem a közelgő vér szagát, várom minden egyes alkalommal, hogy hátha elindul mostmár.

Ez is roppant furcsa, kettős érzés. Eddig mindig azt vártam, hogy ne jelenjen meg a WC papíron vér, most pedig erre várok már egy hete. Igazán lelket próbára tevő érzés.

Közben megbeszéltük a férjemmel, hogy, ha jövő hét végéig nem indul be, akkor felhívom a dokit a műszeres befejezés időpontért. Jó lenne, ha addig beindulna magától. Bízni szeretnék a testemben, hogy ezt meg tudja csinálni.

Anyukám és a húgom is többször aggodalmukat fejezték ki, hogy szerintük ez se testileg, se lelkileg nem tesz jót nekem. Biztos vérmérgezésem lesz, hogy lehet az orvos ilyen felelőtlen... Szerintük ne várjak tovább, miért nem jó nekem a megszokott út? Könnyebb lenne az elengedés... stb. Teljesen morbidnak tartották, hogy a halott kisbabánkat miért szeretném még hordozni. Nem mondom, hogy nem voltak pillanatok, amikor nem bizonytalanodtam el. De nem a morbidsága, vagy a fertőzésveszély miatt, hanem mert türelmetlen voltam. Minden egyes ilyen alkalommal a férjem nagy támaszom volt. Hangsúlyozta, hogy csak a saját megérzéseimre hallgassak, arra koncentráljak, ami nekem jó. És ha nekem így jó, akkor legyen így. Holott sokszor éreztem, hogy ő is mérhetetlenül aggódik értem.

Nem akarok felfeküdni egy asztalra, és várakozni olyan nők között, akik nem szerették volna a gyermeküket megtartani. A későbbi gyermekeinktől elvenni az esélyt, hogy a lehető legegészségesebb helyet kapják. Nem egy olyat, ahol erőszakkal nyitottak méhszájat, és választották le a méhnyálkahártyát. Ha a testem tudta, hogyan kell teherbe esni, akkor a természetes verzióban azt is tudja, hogy kell elengedni. Csak még nem kapta meg a jelet.

Próbálom összeszedni a pozitívumokat is ezzel kapcsolatban, hogy ha visszaolvasom, ne csak a negatívat lássam:

-Tudom, hogy a férjem is ugyanannyira szeretné a Picit, mint én. És ez borzasztósok bizalmat ad nekem benne, és magamban, hogy meg fogjuk tudni csinálni.

-Türemesebb tudok lenni, mint gondoltam. Ez az infó jól jön majd később, ha türelemesnek kell lennem.

-Tudunk gyereket nemzeni. Nem úgy ahogy terveztük, és nem úgy ahogy akartam. De a tény, hogy a mi kis CseppCsodánk eljusson addig, hogy dobog a szíve, és 7 hetes, addig borzasztó sok kémiai, és biológiai folyamatnak le kellett zajlania. Tehát nincs minden veszve.

-Jó orvost választottunk. Felajánlotta a természetes vetélés lehetőségét, és nem a protokoll szerint haladt mindenáron. Meghallgatta a véleményem, hogy mit szeretnék, és ezt jó tudni, hisz ez mégiscsak az én testem. Ha ultrahangoz, akkor valószínűleg, amit megállapít az úgy van, hisz mindent visszaigazolt egy másik orvos is.

-Működik a testem és nem egy halom roncs, mint amit eddig gondoltam róla. Most tartunk 1 hét 4 nap várakozási időnél, és megtartotta a pici testét, mindenáron fenntartja a terhességet, a méhszáj zárva, vérzés semmi. Roncsolódás még a pénteki uh-n se látszott. Valószínű jó a progeszterontermelésem, és a hCG se csökken drasztikusan Talán a következőnél bízhatok benne. Bíznom kell abban, hogy nem rajtam múlt, hogy a kicsi már nincs velünk.

-A magam érdekében is alkalmaznom kell a "leszarom", hogy mi van a munkával hozzáállást. Olyan egyszerűen, majdhogynem kattintásra működött a testemben a folyamat, amint megtudtam, hogy jön a baba. Ha már nincs a baba, meg tudom nézni, hogy a saját érdekemet is előnyben tudom-e részesíteni ezen a téren.

1 hét 5. nap várakozásnál halványan elkezdek vérezni (az elhalás óta 3 hét 5 nap telt el). A tudat, hogy beindult minden, felemelő. Még eltelik 3 nap, és pontosan 2 hétre a megkapott diagnózisra reggel már darabosan távozik belőlem az élénkpiros vér. Próbálok pihenni, felkészülni arra, hogy akár ez hosszú is lehet. Nap közben szakaszosan jönnek a fájások, délután 4 órára már egészen ritmikus, pár percenként jön egy újabb hullám. De teljesen kibírható. A vér csak WC-zésnél távozik egyelőre, tény, hogy nagyobb mennyiségben, de nem drasztikus. Délután 5 óra környékén a férjem javasolja, hogy feküdjek be egy kád meleg vízbe. Nagyon sokat segített. Gyújtottunk gyertyát a távozó kis léleknek. Fájt, de teljesen bírható volt, a vér hullámokban távozott, és úgy éreztem a végén magam, mint egy horrorfilm részvevője, de egyben nagy megkönnyebülés volt, hogy nem fog senki a mi Málninkhoz nyúlni, és a testem tudja a dolgát. Nagyjából este 7-8 órára már csak ültem a kicserélt meleg vízben, és sírtam.

Bármennyire is szerettem volna, a kis teste végül nem lett meg. De lehetséges, hogy így volt a jobb.

Másnap felhívtam az orvosomat a kapott privát számon. Kérte, hogy menjek be szerdán egy felülvizsgálatra. Ha lázam lenne, vagy az eddiginél nagyobb vérzést tapasztalok, akkor irány a sürgősségi.

Keddre a vérzés egy átlagos menstruáció mennyiségűre apadt. Távozott olykor-olykor egy nagyobb darab, de már teljesen fájdalommentesen.

A doki szerdán megvizsgált. Nagyon meglepődtem, hogy továbbra is a hüvelyi ultrahangot használta. Még maradt egy nagyobb darab bent a falon, ami távozni fog, de szerencsére minden megfelelő ezen kívül, ha nem éreznék darabos távozást, akkor beszéljünk még egy felülvizsgálatról, de a kórházi befejezés nem szükséges, úgy látja. Eszméletlenül megkönnyebbültem. Beszélünk arról is, hogy egy rendes normális menstruáció megvárását követően akár próbálkozhatunk is, ha lelileg is készen állunk. Testileg valószínű nem lesz gond.

Most december van. 4 hónap telt el. Sokszor gondolunk rá, nem tagadom.

A barátaink egy hete jelenetették be, hogy kisbabát várnak. Azt hittem, már kész vagyok arra, hogy fogadjak egy ilyen hírt, bárkitől is jön. De sajnos nem így volt, fájt, és arra gondoltam... most lenne 7 hónapos.

Egy szebb jövő reményében....