"Liza" története

"Liza" története

Közel a negyvenhez - egy gyönyörű kislány anyukájaként, akit régóta egyedül nevelek - a szívem mélyén arról álmodoztam, hogy kislányomnak legyen egy kistestvére. Persze ez mind csak álom volt, hiszen a páromnak is volt már két gyermeke, nem tervezett több gyermeket, én pedig lányom születése óta már a második méhen belüli fogamzásgátló eszközt (IUD) "fogyasztottam", ami tette a dolgát.

Mindezek fényében valóságos csodaként éltem meg, hogy babám fogant egy romantikus külföldi út során. A kezdeti ijedtség után, áldottnak éreztem magam, akit egy kis lélek kiválasztott, korom, testalkatom (mindössze 49 kg vagyok, állítólag túl vékony) ellenére bizalmat kaptam. Az orvosom, miután megvizsgált, az aznapi csodának tekintette a történetemet. A méhen belüli eszköz szabályos helyen volt, mellette pedig ott "vigyorgott" egy kis petezsákocska. Ekkor olyan 4 hetes voltam. Az elkövetkező 2 hétben szorgosan jártam ultrahangra. A petezsákocskában megjelent a "babácska" is, én pedig kivirultam a boldogságtól. Aztán a 6. héten jött a hideg víz: a baba nem mutatott egyértelmű szívhangot, pulzált, de vissza kellett mennem pár nap múlva, amikor már egyértelművé vált, hogy nincs szívhangja.

Hálás vagyok az orvosomnak, hogy a "szokásos papírforma" ellenére támogatott abban, hogy otthon próbáljak elvetélni. Sok mozgás, edzés, progeszteron gyógyszer abbahagyása: hangzott a feladat. Velem pedig - úgy éreztem - összedőlt a világ. Nem tudtam, mit jelent az: elvetélni? megijedtem, félni kezdtem. Rátaláltam erre a csodálatos weboldalra, amin olyan történeteket olvastam el, véletlenszerűen kiválasztva, amelyek nagyon mélyen megérintettek. Mindemellett bevásároltam mindent, amit a vetéléshez javasoltatok, de ott lebegett bennem továbbra is félelem, mi van, ha mégis műteni kell.

Kislányomnak elmondtam, mit történik most velem, hogy anya hasában kisbaba van, aki sajnos megbetegedett, nem fog megszületni. Elmondtam, hogy rosszul leszek, fájni fog a hasam, vérezni fogok itthon, de az is lehet, hogy műteni fognak. Talán még rosszabb volt az érzés, hiszen megtudtam, hogy a kislányom is szeretett volna testvért, sajnálta, hogy nem lesz. Ugyanakkor sok erőt adott a szeretete, és közelebb kerültünk egymáshoz.

A várakozás közben lassan elviselhetetlen volt. Ekkoriban már 5 nap eltelt az orvosi diagnózis megállapítása óta, és igazán pici barna folyáson, minimális alhasi feszülésen kívül semmi sem történt. Felmerült bennem, hogy talán valóban jobb lenne a műtét? Egy szombati napon az orvosom ügyelt a kórházban, és oda kért, hogy menjek, hogy rám nézzen. Én nagyon megijedtem, többször hasmenésem volt a vizsgálat előtt. Attól féltem, mi lesz, ha ott kell maradnom. Így hát összepakoltam a cuccaimat is, nagyon féltem. A vizsgálat során az ultrahangon egyértelműen láttam a hematómákat, bevérzéseket a petezsák körül. Ez a látvány bár fájdalmas volt, de segített az elfogadás és elengedés útjára lépni, s tudatosult bennem, hogy nem szeretnék kórházat, műtétet. Otthon szeretném elengedni Babácskámat. Ekkor a szívemben megszületett egy vers, felcsendült hozzá egy dal. Rengeteget sírtam. Ahogy írtam a sorokat, dúdoltam a dalt, éreztem, hogy minden szóval, hanggal, engedem a babám "kezét"...

Eltelt már 1 hét, és egy nagyon kemény hidegfront jött, ami elindított valamit. A barna folyásból bordó lett, az alhasi feszülés, folyamatos medence fájdalommá alakult, közben folyamatos hányinger, ha ettem azért, ha nem, azért. Mindösszesen 1 hét és 1 nap után megjelent az egyértelmű vérzés, és már nem tudtam dolgozni menni, úgy közlekedtem, mint egy oroszlán fóka, inkább csak vonszoltam a testemet. Megjelentek az alvadt vér darabok. Napközben pihentem, tévéztem, ettem, ittam, ami éppen jól tudott még esni. Kislányom édesapjánál volt éppen, egyedül voltam, de ekkora már annyira fel voltam készülve lelkileg, hogy nem féltem. A hozzám közel állókkal folyamatosan tartottuk a kapcsolatot telefonon, chat-en. Este 7 óra körül, először csak ún. "10 perces" fájásaim voltak, majd "5 percesek" lettek. Közben folyamatosan jött a vér, darabos vér. Sajnos már nem bírtam wc-n ülni, így engedtem a kádba vizet, bekapcsoltam egy meditációs zenét, vizet készítettem, csokit ettem. A meleg víz és a zene jót tett, közben amikor erősebb fájások jöttek, kértem Istent, hogy segítsen és Babácskát is, hogy menjen: engedem, segítsük egymást. Nem éreztem egyedül magam, éreztem Isten jelenlétét. Amikor már a kád sem esett jól, kiszálltam, megtörölköztem, tettem egy pelenkát, akartam enni egy csokit, amit félbe kellett hagynom, mert sietni kellett a wc-re. Ekkor már 1,5 óra telt el a "10 perces" fájások kezdete óta. Ekkor megjelent a "kis házikó", nem tudott elszakadni, de nem is kellett, mert röviddel utána, a következő fájással a "kenyérke". Utána mintha mindent elvágtak volna, megszűnt a fájdalom, és a vérzés is alább hagyott. Nem voltam még felkészülve arra, ami ezután következett. Kimentem, hoztam a kis üveget, benne a folyadékkal, megettem a maradék csokimat, leültem egyet zokogni. Egy dolog járt a fejemben, nem fogom lehúzni soha. Így hát erőt vettem, kiemeltem, homogénen egybe volt: "házikó", "kenyérke" és a méhen belüli fehér eszköz. A "házikó" ajtaját nem mertem kinyitni, megsimogattam, elmondtam neki, mennyire szeretem, elköszöntem, majd beletettem a kis "hajójába". A nemrég, kislányommal ültetett begóniák közül a legszebbet kivettem a virágládából, és másnap reggel elvittem egy helyre, ahol süt a nap, csicseregnek a madarak, és mindig folyik a víz. Kezeimből hajót csináltam, közben ő belekapaszkodott a virág gyökereibe, és útnak indítottam. Majd eldúdoltam az énekét, énekelni képtelen voltam. ....és ő továbbment, már nem láttam többé...

Végtelenül hálás vagyok, hogy nőnek születtem, és hogy így élhettem meg ezeket a fájdalmas pillanatokat, amelyekre szeretettel gondolok.

***