Lilian története
Minden augusztus elején kezdődött - vagyis persze sokkal korábban, július elején csak erről nem tudtunk. Utólag tudom, több jele is volt a dolognak, de a legelső legegyértelműbb jel az volt, amikor egyszer csak, még jóval a pozitív teszt előtt elkezdtem magamban beszélni valakihez... Aztán hirtelen felindulásból a reggeli kávé előtt csináltam egy tesztet. Emlékszem, még időm se volt alkudozni a sorssal hogy mit is szeretnék látni, már meg is jelent a két csík. Mikor megmutattam férjemnek és ő átölelt akkor is csak kavarogtak a fejemben a dolgok, tisztára sokkot kaptam. Felhívtam édesanyám, de szinte remegtem, azt se tudtam mit kell ilyenkor tenni, mi a következő lépés.
Ez alatt az egy tudatos hónap alatt folyamatosan beszéltem hozzá, és a legjobbak az alvások voltak, annyira jól aludtam vele, és délután is sokszor ez becsúszott. Sose fogom elfelejteni a pillanatot, amikor megláttam az ultrahangon, láttam az alakját, ahogy dobog a szíve és hallottam is a szívverését. Egyszerre volt szürreális és megható élmény. Annyira hihetetlen volt, hogy bennem van egy élet és óriási felelősségnek éreztem, de ugyanakkor jó érzés volt. Hálás vagyok, amiért ez a kis élet előhozta a mélyen bennem rejlő anyát, amit el se tudtam eddig képzelni, hogy ott van. Szerettem amivé alakultam vele, azt a sugárzást ami bennem volt, azt a nyugalmat és plusz örömöt.
Sajnos pont akkortájt kezdtem élvezni az egészet amikor vége is szakadt...
Lehet voltak jelei. Pl. a migrénem, vagy hogy egyszercsak elmúlt a hányingerem meg a mellfeszülésem. De akkor ezeket még nem értettem. Aznap dolgoztam, kicsit mintha napközben éreztem volna görcsöket, de nagyon enyhén, nem tulajdonítottam jelentőséget neki. Este férjem elment itthonról én épp a kismama ruhákat nézegettem a neten és anyával beszéltem amikor neki is mondtam, hogy mintha görcsölne a hasam. Sokat is kellett pisilni menjek. Aztán egyszer csak találtam egy kis vért a wc papíron. Ez így ment egész este és éjjel, éjjel már zokogtam, féltem nagyon hogy ez vetélést jelent. Egész éjjel beszéltem hozzá, kérleltem, hogy ne menjen el, maradjon velünk. Mondtam neki hogy ott fekszik apa is, és mindketten nagyon várjuk és nagyon szeretjük. Annyira kérleltem....
Nem találtam megnyugvást, úgyhogy reggel mondtam, hogy irány a kórház, nem várok a magán orvosomra, éreztem, tennem kell valamit. Ott 2 órát várakoztunk, közbe jöttek ki sírva, jöttek kismamák, babák.... de még reménykedtem, mert vér mindig csak pisilésnél volt. A vizsgálat rövid volt, az volt a leghosszabb, amíg az ultrahangot nézték és nem mondtak semmit. Aztán egyszer csak kifordították a monitort, hogy nézzem meg, ott van és dobog a szíve. És láttam. Ott dobogott a kis szíve és nagyobb volt sokkal mint előtte, az alakja is más volt. Akkor láttam így utoljára....
Nem kaptam semmi utasítást,vagy tanácsot, csak azt hogy ez normális, ezzel nem kell jönni - még szinte ki is osztottak. Se pihenést nem tanácsoltak, csináljak mindet ahogy eddig, hiszen ez normális. Hazamentünk, de nem volt étvágyam, nem éreztem jól magam. Elmentem még aznap az endokrin orvoshoz, ő nagyon rendes volt, rengeteget beszéltünk, megnyugtatott. Hazafelé úton a ház közelében jött egy nagyobb görcs, de nem tulajdonítottam neki nagy jelentőséget. Folytatódott a görcs, meg a barnázás, meg egyszer amikor wcre mentem jött pici pirosabb vér is. Aztán megint anyával beszéltem mikor nagyon erős görcsök jöttek, meg is jegyezte anya hogy "de van köztük szünet?" és akkor így beugrott, hogy mintha szülési fájdalmaim lennének, de valahogy nem jutott el az agyamig. Elmentem pisilni és jött valami kisebb kemény darab, halálra rémültem, mutattam férjemnek de azt mondta alvadt vér, de mintha körülötte friss vér lett volna. Aztán megint elmentem wcre.
Éreztem, ahogy mintha egy nagyobb darab menszesz ki akarna jönni, megtöröltem magam és friss vér volt. Majd nyomási ingerem volt és akkor éreztem... éreztem ahogy kicsusszan belőlem. Közben fel is kiáltottam hogy "ne!". Pánikolva hívtam férjemet, kiabáltam. Ott volt. Ott volt a petezsák, benne a kis élettel. Sose fogom elfelejteni a látványt ahogy a férjem a wc felé roskadt és csak nézte. Valahogy a testem megkönnyebbült és tudtam hogy vége. Átöleltük egymást. Így voltunk ott hárman, abban a kis fürdőben percekig. Először és utoljára. Pedig beleadtunk apait, anyait.
Visszamentünk a kórházba hogy azért valaki hivatalosan is állapítsa meg a történteket. Sírva mondtam el a portán mi a baj, majd ezek után a szülőszoba elé ültettek... ott várakoztunk 20 percet egyedül, közben hallottunk nevetét, gyereksírást, mindent, ami ilyenkor nem esik jól. Végre behívott a doktornő. ekkor már nagyon véreztem. Kicsit se volt kellemes a vizsgálat, és megállapította hogy elindult a vetélés. És itt kezdődtek az igazán kemény dolgok. Megkérdezte mikor ettem utoljára, nem értettem.... majd egy percen belül legalább háromszor a "kaparás" szót említette.... rá akart beszélni a műtétre, hogy hamar túl lennék rajta, mert maradtak bent darabok. Én kérdezősködtem, nem értettem, mi az hogy "ha hamar túl akarok lenni rajta"? Hova a sietség? Végül elengedett az Ergam csepp recepttel, hogy beszéljem meg a férjemmel, persze egyből hazamentünk. A lelet kiállítása hosszas percekig tartott, ugyanis aznap lezártak "egészséges" kóddal, és pár óra múlva elvetéltem.... ezt nem bírta el a rendszer.
Pár nap elteltével elmentem a magán orvosomhoz, aki kérdően nézte a leleteim - hogy nem vették észre már aznap reggel a kórházban hogy a baba nagyon pici?? Hogy nem vették észre hogy baj van? Megnyugtatott, hogy legtöbbször ezek a folyamatok magukról lejátszódnak. Persze mondta, ha egy hét múlva nem ürül ki a méhem akkor tényleg műtét kell. Otthon volt kisebb-nagyobb távozás, és a magánorvosom ultrahangja alapján tudtam, kb. mekkora darabnak kell távoznia. Neki is említettem, hogy talán mintha a Nospa beszedése után ürültem volna jobban, elgondolkozott rajta, hogy lehet benne ráció. Egyre jobban szorított az idő, elkezdte bújni a netet, ekkor találtam rá a Természetes vetélés oldalra is. Volt egy érdekes történet amiben Aviva tornát említettek, gondoltam, mindent ki kell próbálni. Bevettem a Nospát, rákerestem a neten a tornára és elkezdtem gyakorlatokat csinálni. Fájdalmas és nevetséges volt egyszerre ez a küzdés, ahogy le akarom zárni ezt a terhességet, holott minden porcikám anya szeretne lenni, de meg akarom előzni a műtétet. Kis iő múlva eltávozott az utolsó darab is. Óriási megkönnyebbülés volt, sírtam. Éreztem, hogy vége. Másnap ezt az orvosom is megerősítette ő is boldog volt, megsimogatott, vigasztalt.
Ha másra nem is, ez az egész történet, ez az egész Angyal baba arra tanított meg, hogy higgyek a testemben és felélesztett új erőket bennem, a küzdést, az anyaságot, egy nagyobb test tudatosságot. Bár hónapok teltek el, még mindig nagyon nehéz, de hálás vagyok, hogy minden az én tempómban az én kontrollom mellett történhetett a végén.