Katka története

Úgy vettem észre, erről a dologról is nagyon kevés szó esik. Nem beszélünk róla, szégyelljük, nagyon fáj, és igyekszünk gyorsan túl lenni rajta, elfelejteni. Végül is, ez nem olyan nagy ügy, szinte mindenkivel megesik. Túléljük. Egyébként is, lesz majd másik. Nekem ez utóbbi a kedvenc" mondatom.

Az a két csik...

Bár tisztában vagyok vele, hogy a nemi élet következménye, kiváltképp védekezés nélkül, egy gyermek is lehet, mégsem számítottam rá, hogy teherbe eshetek. A párom 50 éves, én 38, korábban sosem voltam terhes, gondoltam, ha majd már úgy gondoljuk, hogy na most már nagyon szeretnénk gyereket, akkor úgy kell majd tudatosan "próbálkozni", és remélni, hogy teherbe esek egyáltalán. Egy hete késett a menstruációm, nem egy kirívó eset, de a barátnőm annyira mondta, hogy csináljak egy tesztet, hogy végül, a biztonság kedvéért, megcsináltam. Az elsőt délután. Akkor egy olyan nagyon halvány csík látszott másodiknak, hogy ha az ember nem akarja, akkor nem is látja... De azért nem nagyon bírtam aludni másnap reggelig, amikor az a bizonyos második csík, már bizony ott volt. Halványkán még, de arra már nem lehetett azt mondani, hogy nincs is ott. Azért felkeltettem a páromat, hogy nézze már meg, hogy ő is látja-e. Látta. Én azért továbbra sem hittem el, három napig gyakorlatilag sokkban voltam. Aztán nagyon hamar, az ember mégis csak beleéli magát, hogy jön egy gyermek hozzá. Azt gondoltam, hogy hát, ha ez a gyermek megfogant, akkor ez jönni fog. A párom is mondta, hogy biztos kemény lesz, mint az anyja. Én 6 hónapra születtem, anyámon kívül senki sem adott volna egy lukas garast sem az életemért. 4 közeli barátnőm összesen 10 gyermeket szült körülöttem, előzetes tapasztalatom volt bőven, és tanácsért is volt hova fordulnom. Jó, hát akkor ultrahang. Az elsőt kb. 6 hetesen érdemes, akkor már szívhang is kell legyen. Nem tudtam pontosan, mikor volt az utolsó menstruációm (pont elhagytam a naptáramat), csak körülbelül sejtettem, mikor foganhatott a baba, úgyhogy még ráhagytam két hetet, azt gondoltam, kb. 8 hetes lehetek. Vidéken lakom, a környéken nincs nagyon semmi, nem hogy viselhető kórház vagy orvos, úgyhogy nagy hirtelen, Budapesten találtam egy nőgyógyászt, ajánlásra. Gondoltam, mindegy ki, csak annyira kell, hogy állapítsa meg a terhességet és küldjön az ilyenkor kötelező penzumokra. Úgy sem nála szülök majd, illetve fogalmam sincs, hogy lesz. A kórházaktól irtózok és rettegek, otthon szülni, főleg vidéken, félek, mert mi van, ha valami komplikáció lesz és nem érünk időben a kórházba.

Az első ultrahang. 3 mm, élő magzat, látható szívverés. A dokinő nem túl szimpatikus, azt mondja, hogy azért ne éljem bele magam se ebbe, se abba, menjek vissza egy hét múlva még egyszer, mert akkor fog tudni mihez viszonyítani. Igazából engem különösebben nem érdekelt semmi, csak hogy van egy élő magzatom, viszont még csak a 6. hét elején járok, hű de messze az a bűvös 12. hét. Minden esetre, most van egy fürdőkádam és még egy wc-m az emeleten, mert ezek kelleni fognak. Hirtelen kissé átalakítottam az éppen zajló házfelújítás tervét.

Én teljesen jól éreztem magam, semmi bajom nem volt, csak a hormonok tomboltak és a melleim fájtak. Egyébként se rosszulléteim nem voltak, se vérzés, se semmi fájdalom. Mindezek ellenére, nagyon szorongva vártam, hogy teljen már le az az egy hét, és akkor ha minden rendben lesz, akkor azért már egy kicsit meg lehet nyugodni. Az ultrahangon a néni csak vizsgál, csak vizsgál, néz, végül a fejét csóválja.

- Valami baj van? - kérdem erre én, még mindig vizsgálva.

- Hát, ez vetélés lesz.

- Mi van?? - sikoltja a hang a fejemben. Hogy pontosan mit kérdeztem, nem emlékszem. De hát nekem semmi bajom!

Hát, hogy a magzatburok szabálytalan, kezd összeesni és a magzat is csak 5 mm, több kéne már legyen. Lehet, hogy még semmi bajom, de napokon belül lesz.

- Jó, de szívhang, van-e még?

- Hát, még van.

- Jó, akkor most mit kell csinálni?

Ő azt javasolja, hogy menjek be másnap hozzá a kórházba, csináljunk a biztonság kedvéért még egy ultrahangot, és ha úgy van, akkor ő megcsinálja a küretet, az egy kis 15 perces műtét lesz csak. Esetleg megvárhatom, míg elvetélek, de az sok vérrel fog járni és nagy görcsökkel. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen, majd jelentkezem...

Amikor már úgy éreztem, meg tudok szólalni, hívtam a barátnőmet, és valahogy elnyökögtem neki, mit mondtak. Nem akarta elhinni. Hívta a bábáját. Igen, amíg szívhang van, addig egyáltalán nem biztos, hogy vetélés lesz. Várjak. Jó, persze, várjak. Várjak?? Hogyan?? Az nem volt kérdés eleve sem, hogy küretre nem fogok elmenni, inkább meghalok, de hogyan várjak, azzal tudattal, hogy el fogok vetélni? Képtelenség. Elviselhetetlen a bizonytalanság. Úgyhogy péntek este 6-kor el kezdtem telefonálgatni (és még vagy 4 ember) újabb orvos és ultrahang után, ha lehet, azonnal. Végül is valóban, egy orvos, nem orvos. Hányszor tévedtek már (én már csak tudom, sajnos). Végül a barátnőm talált egy ultrahangos diagnosztikai központot, aki vasárnap este 6-kor fogadni tudott. Kiszámoltam, hogy az még 36 óra. Hogy fog az eltelni??

Barátnőm a 4 gyermeke mellől eljött vasárnap, hogy elkísérjen az ultrahangra. Megbeszéltük, hogy nem mondunk semmit, csak hogy terhességi ultrahangot szeretnék. Nézzük meg, mit mond ő. Annyit mondott, hogy igen, ott van a magzat meg a petezsák. Kérdeztem, szívhangot lát-e. Kereste, kereste, kereste... nem találta. Aztán elmondtam neki, hogy mi van, hogy a petezsák szabálytalan, azt mondta a nőgyógyászom, de 3 napja még volt szívhang. Akkor még egy kicsit kereste, kereste. Ezután behívtam a barátnőmet, hogy beszéljen ő, és kérdezzen, mert én nem tudok. És hát akárhogy is nézzük, szívhang nem látható, és valóban, az a petezsák kezd összeesni és látható egy fonál szerű képlet is, amit nem tudni, hogy micsoda, minden esetre nem kéne, hogy ott legyen.

Homeopátiás kezelés alatt állok, és a párommal pont készültünk a terapeutámhoz. Úgyhogy mondtam neki, mi van velem éppen, mi történt. Mondta, hogy szedjek Secale (anyarozs) nevű szert, az fog segíteni a vetélésben, tisztulásban. Ezt követően, próbáltam valahogy mégis csak életben maradni. Felhívtam minden barátnőmet, akikről tudtam, hogy átesett már hasonlón, hogy vele mi történt, hogy történt. Faggattam az Internetet. Mi lesz, hogy lesz, mikor lesz. A legtöbb eset, művi vetélésről szólt. A neten 1-2 esetet olvastam, akinek azt mondta az orvos, hogy menjen szépen haza, aztán ha elvetélt, jöjjön vissza kontrollra. A kontroll után meg azt mondták, minden rendben van. Egy barátném vetélt el otthon, 6 hetes volt, kb. mint én. Ő azt mondta, hogy úgy egy hónapig vérezgetett, aztán egyszer jött egy nagyobb vérzés, és kész. Fájdalma nem volt. Hát, akkor azt gondoltam, hogy egy hónap? Egy egész hónapig vérezgetek, és várok arra, hogy mikor történik meg? Ez kizárt, én ezt nem bírom ki. Közben kortyolgattam a homeopátiás szert, az előírtak szerint. Alapvetően jól voltam, de azért mégsem. Kicsit gyenge voltam, kicsit éreztem a hasam, kicsit el is kezdtem vérezgetni, a hormonok meg még ugyanúgy tomboltak. Szóval alapvetően, mocskosul szarul voltam. Aztán egy hét után, szépen el kezdett erősödni a vérzés. Ekkor megnyugodtam, fog ez menni. A legjobb barátnőm néhány hónappal korábban úgy járt, hogy nem indult el a vetélés. Várt, várt, de aztán már nem lehetett tovább várni, muszáj volt bemenni a kórházba.

Aztán fel kellett mennünk Budapestre, 3 napos rendezvényen kellett részt venni, kiállítóként. Ismerősök lakásában laktunk az egyik szobában, a másikban vendégek. Az első két nap még ment is úgy-ahogy, bár addigra már erősen véreztem. A harmadik nap reggelén, mondtam a páromnak, hogy meglehetőst szarul vagyok, majd ha jobban leszek, kicsit később, utána megyek én is. Aznap volt a 38. születésnapom, szóltam is a barátaimnak, hogy este menjünk már el koccintgatni valahova.

Délelőtt elkezdtem erősebben görcsölni, és többször szaladtam a wc-re erős vérzésekkel. Kissé megijedtem a vér mennyiségétől, de aztán enyhült az is, meg a fájdalom is, azt hittem ennyi volt. Kicsit azért lepihentem. Egy óra múlva kb. gondoltam felöltözöm, megyek a párom után. Kicsit görcsöltem, arra bevettem egy fájdalomcsillapítót, gondoltam majd elmúlik. Már kabát volt rajtam, hogy indulok, mire erős fájásaim lettek, wc-re szaladás. Aztán elmúlt, jobban lettem, gondoltam indulok. Majd ugyan ez a jelenet. Akkor esett le, hogy én valószínűleg most "szülök", és nem megyek sehova, lefeküdtem. Nem tudom, milyenek a szülési görcsök, de valószínűsítem, hogy nagyon közel álltam hozzá. Két görcs között wc, ömlő vér. Közben vigyázni kellett, hogy ne vérezzem össze a vendéglakást. Amikor már nem bírtam a wc-n ülni, bementem az ágyra. Amikor már nem bírtam feküdni, vissza a wc-re. Persze mindezeket csak a görcsök szünetében tudtam megtenni, de volt hogy semmit sem tudtam csinálni a fájdalomtól. A barátnőm kísért végig telefonon, miközben próbált információkat beszerezni arra nézvést, hogy mi a határ, meddig normális a folyamat, mikor van baj. Hívtam a párom, hogy na most van az, hogy jöjjön haza azonnal, mert még az sem kizárt, hogy kórház lesz a vége. Eddig nem akartam hazarángatni, mert minek, segíteni úgy sem tud, aztán hogy ő is tébláboljon itt nekem esetleg bepánikolva, arra nincs szükségem, na meg féltem, hogy rám hívja a mentőt, ha kell, ha nem. Én tuti, hogy bárkire, akit így látok, azonnal mentőt hívok... Közben hányingerem is lett és rázott a hideg kissé. Na ettől ijedtem meg igazán.

Onnantól kezdve egy véletlen talált lavórral a kezemben rohangáltam a wc és az ágy között. A remény, hogy mégis túlélem, az volt, hogy még tudatomnál vagyok, nem vagyok lázas, és még tudok rohangálni. Olyan nagy baj csak nem lehet. Aztán egyszer csak, mintha elvágták volna, elmúlt az az iszonyatos fájdalom. El sem akartam hinni, szinte a mennyországban éreztem magam. Meg sem mertem mozdulni, nehogy visszajöjjön. Ekkor érkezett meg a párom, fel kellett kelnem beengedni az ajtón, melynek következtében a padlót is összevéreztem. Elláttam instrukciókkal, mikor hívja a mentőt, hova temessen, hol vannak az irataim, a Péterffybe ne engedje, hogy vigyenek, inkább lőjön le. Mondta, hogy hívta egy ismerősét, az Uzsoki kórházba mehetünk ha gáz van. Mondtam neki, hogy az azért jó, mert ott vették ki anyukám méhét, de mindegy, ha van ismerős, akkor legyen, csak akkor ne hívjon mentőt, mert azok oda visznek, ahova nekik kell, viszont készüljön fel, hogy össze fogom vérezni a kocsit. Közben eszembe jutott, hogy anyukám épp 38 éves volt, amikor kivették a méhét, méhnyakrák végett.

Továbbra is fájt ugyan a hasam, de a nagy görcsök nem tértek vissza, lassan a vérzésem is csökkent, már nem 3 percente mentem ki wc-re, hanem 15. A párom szerencsére nyugodt volt, nem pánikolt, nem akarta rám hívni a mentőt, én is kezdtem megnyugodni. Aztán egy wc-kör alkalmával, 3 darab öklömnyi vércsomó távozott belőlem. Abban a pillanatban elmúlt minden fájdalmam és jobban lettem. Mondtam is a páromnak, hogy úgy néz ki, nem úszta meg, még az is lehet, hogy életben maradok. Közben fogadtam a boldog szülinapot, szép napot, jó mulatást...stb üzeneteket.

Ezt követően még jó egy hétig véreztem, de egyre kevésbé. A hormonok is még dolgoztak napokig. Folyton aggódtam, hogy mi van, ha még sem volt teljes a vetélés, és még sincs minden rendben, hogy lehet, mégis kórházba kellett volna menni, mert mi van, ha most emiatt nem is lehet többet gyerekem, csak mert én nem voltam hajlandó orvoshoz menni. Úgyhogy mikor már alig véreztem, meg mert amúgy is illik, elmentem kontroll vizsgálatra, csak hogy megnyugodjak, hogy tényleg minden rendben. Az ultrahangon a dokinő fején már láttam, hogy valami megint nincs rendben. Hogy hát a méhfalam még mindig nagyon vastag és nem is távozott el minden, és ha eddig nem vetéltem el teljesen, akkor már nem is fogok, úgyhogy küret. Miután sikerült levegőt vennem, próbáltam neki mondani, hogy hát nem véletlenül szenvedtem otthon hetekig a vetéléssel és nem kórházba mentem arra a 15-perces műtétkére, hogy akkor azt mondja meg legalább, hogy orvosilag mennyi időt lehet várni, hogy a vetélés esetleg mégis megtörténjék magától. Erre már sikerült némi emberi érzést is kicsikarnom belőle, a cipője orrát szemlélve válaszolt, hogy ö csak annyit mondhat, hogy mihamarabb műtét, elkerülendő a felülfertőződést, akár már holnap is meg tudja csinálni. Mondtam neki, hogy köszönöm szépen, majd jelentkezem....

Zokogtam a Corvintól a Blaháig (meg még tovább is), hogy nem létezik, mindezek után mégis. Nem létezik. Elképzeltem, hogy akkor most besétálok a kórházba, és.... Lehetetlen. Mikor már meg bírtam szólalni egyáltalán, hívtam a barátnőmet, aki egyrészt mondta, hogy ő megmondta, egyébként meg hívjam fel a bábát. Hívtam is rögtön. Elsírtam neki, hogy mi történt velem és mit mondtak. Erre ő azt mondta, hogy az ég egy adta világon semmi dolgom nincsen, pont attól fertőződhetek felül, hogy nekiállnak kapirgálni. Ha nincsenek fájdalmaim, nem vérzek, nincs lázam, jól vagyok, ne csináljak semmit. Ettől úgy megnyugodtam, hogy két napra rá a maradék vérzésem is elmúlt és két hét múlva menstruáltam is, nagyjából a ciklusom idejében.

U.i.: A párommal szétmentünk néhány hónapra, én nagyjából elviselhetetlen voltam, annyira kiborultam. Aztán miután újra együtt voltunk, fél éven belül ismét teherbe estem. Ennyit arról, hogy "ha még nem vetélt el rendesen, nem is fog..." Sajnos ez a terhesség is vetéléssel végződött, a 11. héten. Teljesen máshogy zajlott, mint az első. Ennek a történetét is igyekszem majd leírni.