Kata története

Az első vetélésem 2017 júniusában nem viselt meg annyira. Nem mertem beleélni magamat és éppen elég sűrű volt az életünk. Utána meg azzal nyugtattam magamat, hogy minden 5. nő átesik ezen, miért én lennék a kivétel. A kontrollon azt mondták minden rendben, egy menstruációt várjunk és lehet próbálkozni. Mivel utána volt az öcsém esküvője két országgal arrébb, ami nem terhesen is megterhelő utazás, így vártunk. Utána meg nem nagyon terveztünk. Pontosan követtem a ciklusomat, de elkezdett frusztrálni, így november második felében abbahagytam. December közepén, amikor meg kellett volna jönnie a menstruációmnak, elkezdtem pecsételni, mintha megjönne, de másnapra abbamaradt. Megijedtem, de az internet világában hamar megnyugtattak és elküldtek tesztet venni. Már előtte volt, hogy azt vettem észre automatikusan a hasamra teszem a kezemet, amit nem tudtam megmagyarázni, hogy miért. December 19-én csináltam egy érzékeny tesztet (22-ére nem vártam), ami pozitív lett. Ekkor az az ötletem támadt, hogy a férjemnek ez lesz a karácsonyi ajándéka. Ilyen nem sokszor adódik egy életben. Nehéz volt őrizni a titkot, de sikerült, és nagy volt az öröm. Tervezgettünk. Nem, nem lehet, hogy még egy babát elveszítsünk. Így most jobban beleéltem magamat, mint egy fél évvel előtte. Ráadásul jöttek a terhességi tünetek is. Éhes voltam, és forgott a gyomrom. Januárban jutottam el nőgyógyászhoz, pontosan 7 hetes voltam akkor. A doktornő mondta, hogy egy kicsit kisebb, mint kellene lennie és még nincs szívhang, de ez még belefér. Mondtam, hogy később van ovulációm, a 24 nap környékén. A szülés várható időpontja augusztus 24. Egy nappal korábban, mint a kislányunkkal. Micsoda szuper 3. születésnapi ajándék lesz egy testvér! 2 hét múlva kaptam időpontot, most már a saját nőgyógyászomnál. Közben tervezgettünk. Németországban élünk, és nem sokat tudunk hazamenni, így egy hosszabb otthonlétet terveztünk, mert ha a második gyermekünk megszületik, nem hamar jutunk haza. De valahogy volt bennem egy rossz érzés. Mintha a tünetek nem erősödtek, hanem gyengültek volna. Bizakodtam ennek ellenére. Január 23-án volt az időpontom, izgultam, féltem. Végre sorra kerültem. A doktor úr először hasi ultrahangon nézett meg, nem látta jól... nem is tudom, hogy miért azzal nézett meg, bíztattam magamat, hisz a kislányomnál a doktornő még a 12. héten is hüvelyi ultrahangot használt. De jött a megmásíthatatlan diagnózis. Nincs szívhang, és nem is fejlődött már régóta... összetörtem. Próbáltam magamat tartani. Kedves és tapintatos volt a doktor úr. Elmondta, hogy mivel van már egy gyermekünk, képesek vagyunk még egyre. Eldönthetem, hogy szeretnék-e operációt vagy hagyom természetes úton lezajlani az egészet, ír beutalót, de eldönthetem, csak akkor menjek vissza hozzá, ha 2 hétig nem történik semmi (ekkor már a 10. héten jártam). Hazaérve nem volt kedvem semmihez, csak sírtam. Aztán lassan, ahogy teltek a napok, kezdtem elfogadni a dolgot, bár, ha eszembe jutott, akkor még mindig elfutotta a szememet a könny... Egy hét múlva kezdtem el barnázni, de nagyon lassan haladt a dolog, 3-4 nap múlva váltott bordóra, majd a két hét letelte előtt 1 nappal pirosra, és akkor már görcsölgettem is. Február 6-án este már elég rendesen elkezdtem vérezni és görcsölgetni, ilyesmi lehet egy szabályos szülés előtt (császármetszésem volt), szabályos időközönként jöttek a görcsök. A kislányom ezen az estén nem akart elaludni. Szenvedtem vele. Nagy sokára, olyan 11 körül elaludt. A férjem is lefeküdt. Szívesen segített volna, de tudom, hogy a vér említésére is elájul, nemhogy még lásson is belőle valamit. Így egyedül maradtam. Beköltöztem a fürdőbe. Hála a Természetes vetélés csoportnak és Zsófinak, fel voltam készülve betéttel, eldobható pelenkázó alátéttel. A wc és kád között ingáztam. A kádban egész tűrhető volt a meleg vízzel, de aztán sűrűn kellett nagy vécézni, így akkor vissza kellett ülnöm a wc-re. Egész kiszámítható volt a folyamat. Görcs aztán nyugi, amikor elöntött, szinte folyt a vér belőlem, meg darabok is távoztak. Nem csoda, hisz ez már a 12. terhességi hét volt. Éjjel 2-ig ez így ment, bár a görcs az tényleg nagyon fájt. Próbáltam lefeküdni is, de az nem volt jó sehogy se, vissza a fürdőbe. 2 után a görcsölés még mindig fokozódott, de a vérzés szinte megállt... mértem lázat is, de nem volt. Megijedtem. Eltelt fél óra, és egy csepp vér nem jött belőlem, de folyamatosan görcsölt a hasam. Ekkor szóltam a férjemnek, hogy lehet, baj van...vártunk még egy keveset, hánytam is egyet, ezután mentőt hívtunk, mivel autónk nincs, és egyébként se tudtam volna bevezetni ilyen állapotban a kórházba, a férjemnek meg maradni kellett otthon a kislányunkkal. Azért volt előnye annak, hogy este későn aludt el, mert ilyenkor többet alszik egyhuzamban. Általában még szopizik 2-4x éjjel, de ekkor még arra sem ébredt fel hajnali 3-kor (amikor már legalább 1x, de inkább 2x szopizni szokott), hogy a mentősök nem túl hangosan, de nem is halkan jöttek, kikérdeztek, hogy mi történt, előtte még összeszedtem pár cuccot, amit úgy gondoltam kellhet. Aztán elindultunk, a saját lábamon. Kint hideg volt, már a friss levegőtől és a mozgástól is ugrásszerűen jobban lettem. Felvették az adatokat, vérnyomásmérés stb. az autóban. Mire beértünk már szinte alig görcsöltem. Vért vettek, majd felvittek az osztályra. Mondták, hogy elég sok a dolga az ügyeletes orvosnak, így lehet, 1-2 órát is kell majd várnom. Hát végül 2 órát vártam. A görcsölés teljesen megszűnt. (Közben a férjem írt, hogy hálásan köszöni, hogy jól felkészültem a vetélésre (innen, erről az oldalról), mert a fürdőbe kiterített pelenka alátéteket gyorsan össze tudta szedni, így megúszta a rosszullétet.)  Egy kedves doktornő vizsgált meg jó alaposan. Embrió már kiürült, de magas a hCG (3000), meg a fehérvérsejt számom és nyitva a méhszáj, ez fertőzés veszélyes, na meg még cukorbeteg is vagyok. Finoman letolt, hogy nem szabadott volna eddig várni. Emiatt ő műtétet javasol még ma. Hát gondoltam, hogy ha ennyire veszélyes, akkor legyen műtét. De ekkor már lassan 24 órája voltam talpon, így nem voltam benne mindig biztos, hogy mindent jól értek. Fél 8-ig kell várnom, akkor tudnak ágyat adni (amit ekkor legjobban kívántam) és felvenni az osztályra, vagy most (6 körül volt ez), hazamegyek és visszajövök. Maradtam, vártam. Valamikor fél 9 körül jött egy másik doktornő, hogy átbeszélték a helyzetemet és pénteken műtenek. Még beszélni kellett az altató orvossal is. Közben megírtam mindig a helyzetemet a csoportban. Mindenkinek tényleg nagyon hálás vagyok, sokat jelentett, hogy van kihez fordulni, és sok hasznos tanácsot is kaptam. Így ütött szöget a fejembe, hogy hát ha olyan veszélyes a helyzetem, akkor miért halasztják el a műtétet?! Nem hagyott nyugodni. Így másnap elmentem a nőgyógyászomhoz. Elmeséltem neki mi történt. Tettetett szigorral megkérdezte, hogy a páciensnek nem az a dolga, hogy azt csinálja, amit az orvos mond? Mondom, azért vagyok itt. Megnézett ultrahanggal. Azt mondta, hogy minden ok, minden kiürült, nem kell műtét. A kórházi orvosok műtétben, meg gyógyszerben tudnak gondolkodni. Nyugodtan menjek haza. Ők majd nézik a hCG szintet, hogy az csökken-e, mert 0-ra kell lemenni, akkor biztos kiürült minden. Így lemondtam a műtétet. Nagyon megkönnyebbültem. A hCG szintem szépen csökkent le. Elég hosszan és sokáig barnáztam utána és az első menstruációm 80 nappal a vetélés után jött meg. Ez a szervezetem regenerálódási tempója. Nem mondom, hogy most már minden tökéletes, de igyekszem fizikailag is rendbe szedni magamat. Lelkileg... nagyjából túl vagyok rajta, bár egy icipicit fáj még, ha meghallom, hogy valaki babát vár, hogy én miért nem, de majd eljön ennek is az ideje.