Írisz, az átutazó

Előzmények:

2. baba lett volna. Igaz, a nagytesója még csak 11 hónapos, de két gyerekkel éreznénk teljesnek a családot, és mi bizony nagyon vágyunk beteljesedni. Első gyermekünk foganása gyors, a várandósság felhőtlen volt, a szülés pedig bár kórházi, de viszonylag háborítatlan. Lett annyira szép emlék, hogy nem féltem ilyen hamar újra áldott állapotba kerülni. Hogyha minden tökéletes volt vele, most miért lenne bármi nehézségünk? Magabiztosak voltunk...

Baba2 is nagyon hamar megfogant, először el sem hittük a halovány második csíkot. Bizonytalanul indult, a várt mensi napján még negatív volt a teszt, utána jött a halvány csík. Legalább 20 ezer Ft.-ot költöttünk el újabb és újabb tesztekre, míg végre el nem hittük, hogy van itt valaki.

Később is merültek fel baljós jelek. A megállapító ultrahang előtti napon halvány rózsaszín foltok a wc papíron. Nem volt jó érzésem, a fiammal várandósan sosem láttam ilyet. Kissé nyugtalanul, de kivártuk a másnapi vizsgálatot. "A bébi jól van" - mondta a doktornő. Ekkor 8 hetes.

Megkönnyebbülés. Terhességkövető alkalmazás beizzít, uh kép körbeküld a legközelebbiknek, bábával kapcsolat felvesz, (vidéki) otthonszülést szeretnék. A következő hetekben a várt(remélt) lánygyermek nevét is ízlelgetjük. Végül egy erdei séta alkalmával megszületik bennem a döntés: Írisz. Az apukájának is tetszik a választás.

Közben a kiválasztott bábával döcögős a kapcsolatkialakítás, akadályokat érzek az éterben. Vannak kissé álmatlanul végigforgolódott éjszakák is, mintha valahol félúton megrekednék az éberség és az álom között. Dehát ez amolyan kismamás alvásnak is betudható..

Jönnek ismét napok, amikor barnás vérfoltok vannak a wc papíron. Nincs jó érzésem, bár nyugtat a környezetem, hogy az első trimeszterben akár még normális is lehet. Mikor már második napja tart a pecsételés és vörösödik a színe, vége a nyugodtságomnak.

Szerda:

Az SZTK-ban gyorsan sorra kerülök és annál hirtelenebbül kapom a hírt: "Ez a terhesség már nem él.", missed ab. 10 hetes kellene legyen, 8 hetes méretű. Be kell fejezni a terhességet, jöjjek vissza jövőhéten. - Be kell fejezni? Az meg mit jelent? - "Azt, hogy be kell fejezni a terhességet."

Köszönöm, ezzel a nővel nincs kedvem tovább "beszélgetni". Szép csendben elveszem a papírt és már megyek is kifelé. Életemben nem hallottam ezt, hogy missed ab...

Innentől kezdve gyors tájékozódás, guglizgatás a lehetőségeimről, a környezetemben élő sorstársnők kikérdezése. Ahogy a netes csoportokat nézem, kiderül, hogy többen keresztül megyünk ezen, mint gondoltam. Csak hát nem beszélünk róla. A most 89 éves nagymamám többször is átélte, mindannyiszor orvosi beavatkozás lett a vége. Tudtam erről, és azt is, hogy én nem kívánom ezt a női sorsot magamnak. Dehát miért is ismételném az ő mintáját, hogyha anyukámnak gondtalan várandósságai voltak? Aztán feldereng az elrettentő videó a gimnáziumi biológia óráról, a vákuumos abortuszról. Már akkor megkönnyeztem és azt hiszem el is döntöttem, hogy ezt bizony SOHA.

Dermesztő hidegzuhany azzal szembesülni, hogy az inkomplett vetélés orvosi befejezése tulajdonképpen egyezik az abortusszal. Minden egyes porcikám tiltakozik ellene. Lelkileg még csak-csak feldolgozom a veszteséget, de hogy a testem legszentebb terébe idegenek belenyúljanak, annak még a gondolatát sem sikerül beengednem. Informálódom róla, és ha nem akarnék is tudnék róla, hiszen sokan megemlítik. Arra jutok a beszámolókat olvasván, hogy sajnos sok természetesnek indult vetélés is így ér véget. Sőt, sajnos van, aki egyetlen valid útként beszél erről, mert ezt mondták neki, és ő ezt elfogadta. Ez kicsit elbizonytalanít, de ennél azért erősebb a hitem. Azt állítom be a tudatom fókuszába, hogy itthon szeretném végigélni a folyamatot.

Az orvosi beavatkozás úgy jelenik meg bennem, mint egy erőszakos behatolás egy templomba. Mondom is a férjemnek, hogy a szívem (mellkasom) felnyitását is előbb engedném, mint azt, hogy a női szívembe, a méhembe nyúljanak.

Azért van egy-egy megerősítő történet a közvetlen környezetemben, épp annyira elég, hogy tartsa bennem a lelket. Illetve itt van ez a honlap, ahonnan a legtöbb reményt és erőt merítem. Úgy érzem, hogy egy megfoghatatlan szálon keresztül ismeretlen nőkhöz kapcsolódva, egy közösséghez tartozunk.

Eddig otthonszülésre készültem, most otthonvetélésre. Bizarr, de picit még tetszik is ez a lehetőség, amit adott az élet. Kipróbálhatom, hogy valóban tudok-e bízni a testemben és átadni neki az irányítást. Elkezdek magamban egy narratívát alkotni, értelmet adni a történteknek, és ebben épp ez a(z egyik) cél, amiért átélem.

Tulajdonképpen érzem, hogy magától halad előre a folyamatom, a vérzés napról napra egyre fokozódik. Végül még arra a pontra sem jutottam el, hogy türelmetlenül várnom kelljen arra a bizonyos történésre...

Csütörtök:

Megmozgatok minden követ, amit tudok: egy dúlától kapok Aviva tornagyakorlatokat, meg azért biztos ami biztos, kézenállok is. Nem titkolt céllal szerelmeskedünk is a férjemmel (ezt nem tudom, egészségügyileg okos döntés volt-e, így nem biztatnék rásenkit, de nekünk a kisfiamat is az együttlét indította meg). Végre ihatom az édesgyökér tartalmú relax teámat, gyömbérrel és csalánteával spékelem. Minden zuhanyzásnál forróvizet folyatok a női szerveimre. Folyamatosan beszélek a testemmel, csodás érzés ilyen szoros kapcsolatban lenni vele. Időnként Írisszel is, bár sajnos vannak percek, amikor nagyon mérgesnek érzem magam rá. Miért pont karácsony előtt kell ez velünk megtörténjen? Szóval érzések jönnek-mennek, de a testemen van a fókusz továbbra is...

Intuitíven tisztítom a méhemet relaxált állapotban, minden különleges technika nélkül. Az alvás felé vezető úton épp eléggé fel van lazulva az egó ahhoz, hogy mindez működjön. Pszichológusként egyébként is módosult tudatállapotban dolgozom, egy pillanatig sem volt kérdés bennem, hogy ez most segíthet, és mulasztás is lenne nem megtennem.

Péntek:

Vajúdásszerű összehúzódásokra ébredek, össze is szorítom az arcizmaimat, de most sokkal tudatosabb akarok lenni, mint a szüléskor. Lélegzek közben, éberségemnél maradok, figyelem mi történik. A férjem viszi nagyszülőkhöz a fiunkat, összekészítem a holmijait, de már csak félig vagyok ott. Amikor búcsúznak, már a földön, négykézláb vonaglok az összehúzódástól. Keresem azt a testhelyzetet, amivel elviselhetőbb. Talán mert nem sokkal ébredés után kezdődött, talán mert nem ettem-ittam még, de nagyon hamar a szülésnél ismerős tudatállapotban találom magam.

Nem tudom mennyi idő telt el eddig, úgy érzem nincs is szünet a hullámok között, a wc a legjobb barátom most. Érzem, mikor nagyobb adagok akarnak távozni belőlem, de ezek már nem is kérdeznek semmit, hanem csak zúdulnak ki belőlem. Jön két nagyobb löket, akkor szerintem valami fura arckifejezést is produkálok, az a pár pillanat valahogy nagyon megmaradt. Ezeket követően az ájulás kerülget, kiver a víz, és kezd elfolyni a valóság. Igyekszem tudatomnál maradni, írok anyukámnak, hogy siessen, hozzon valami pirosbogyós gyümölcslevet, mert a víz most nem segítség, aztán fel is hívom, hogy beszéljünk, mert félek, hogy el fogok ájulni.

A telefonnal karöltve sikerül eljutni a kanapéig. Ledőlök, még egy kis ideig remeg a testem, de utána teljesen stabilizálódom, úgy érzem, visszatértem.

(Mindez bő 45 percig tarthatott. Azért a szüléshez képest jóval enyhébb fájdalmakkal járt, elgondolkodtam rajta, ennek nem lehet-e az az oka, hogy még csak 11 hónapja szültem, emlékezett a testem..)

Mivel olvastam, hogy másoknál több hullámban történt ez a folyamat, tudatosan készülök és várom a következőt. Biztos most kicsit pihen a testem. Bőségtálat készítetek magamnak édességekkel, gyümölccsel, és végre ideértek az ivólevek is. Azt érzem, hogy tökéletesen jelen vagyok, így képzelem el az otthonszülést. Behangolt tér, tudatos jelenlét, akár egy szentséges ceremónián...

A következő hullám nem jött el azóta sem. Hihetetlennek tűnt, hogy nem láttam babát, nem láttam méhlepényt, nem láttam nagyobb darabokat. Valószínűleg az a két kitüntetett pillanat, amikor "extra adag forróság" zúdult ki a lábaim között, tartalmazta ezeket. Talán jobb ez így, hogy nem láttam. Olyannak őrizhetem meg magamban a második gyermekünk emlékét, amilyennek lelki szemeimmel elképzeltem őt.

Ezen a napon, látva, hogy leállt a folyamat, elmentünk szánkózni. Össze akartam vérezni a havat, csak erre vágytam. Persze nem ezért mentünk, de ez is beteljesült, készítettem fotót. Összevéreztem a szent, tiszta isteni havat, azzal a vérrel, aminek szintén a teremtőnk a forrása, és bár koszosnak és állatiasnak érezzük, valójában a tisztulás vére ez most, és a felszabadulásé.

Kontroll előtti napok:

Az ezt követő napokban alábbhagyott a lelkesedésem a méhtisztító és vérzés fokozótechnikák irányába. Bele is fáradtam, meg valahogy úgy éreztem, hogy nem kell már. Csillapodik vérzés, minek indítanám be újra? Belül úgy éreztem, hogy túl vagyok rajta és egy szép íve van az egész folyamatnak.

Dehát ez mégiscsak puszta megérzés (mi van, ha csak ábránd?!), amíg meg nem erősíti az orvos. Nem tudok a belső hangomnak százszázalékosan hinni. Úgyhogy a reménytelenek nyugalmával vártam a kontroll vizsgálatot és biztos ami biztos, felkészültem a legrosszabb forgatókönyvre: a hadakozásra az orvosi protokollal, a családom aggódására, amiért nem vetem magam alá a rutineljárásnak. Arra, hogy ha mégsem hagynak más választást és elfogadom a műtétet, a karácsonyunk (az első hármasban!) megszentségtelenedik, talán egy életre megutálom ezt az ünnepet. Arra, hogy valami végleg meg fog bennem törni. Hogy a gyászom mocskosul nehéz lesz, hogyha a testemet "meg kell erőszakolnom". Hogy éppen nekem "kell" megismételnem Nagymamám sorsát.

Más pillanataimban még magam előtt is próbáltam megjátszani az elfogadást. Pl. megbeszéltem magammal, hogy milyen erős leszek, ha el tudom majd fogadni, hogy megtörténik a rémálmom...talán ezt kell megtanulnom, az alázatot, azt, hogy nem én diktálok...

Eközben a személyiségem egy harmadik része elalváskor a vágyott forgatókönyvvel játszadozott: lelki füleimmel hallottam az ultrahang vizsgálat eredményét: "Nagyon szépen kitisztult a méhe, nincs szükség beavatkozásra." Elképzeltem, ahogy messengeren elmesélem azoknak akik velünk vannak ebben a helyzetben, hogy minden úgy alakult, ahogy szerettem volna.

Ezutóbbi lett a valóság. A méhem kitisztult, megbeszéltük az ezúttal kedves ultrahangos hölggyel, hogy "öröm az ürömben". Missed ab. módosítva spontán vetélésre. Mérhetetlenül büszke vagyok a testemre, és hálás vagyok neki. Hiszek benne, hogy a jövőben képes lesz otthont adni egy másik babának, a harmadik gyermekünknek, akit majd szorosan magunkhoz ölelhetünk leírhatatlan szülői szeretetünkkel fizikailag is.

Hiszek benne, hogy képes leszek itthon, csendes és békés körülmények között világra hozni őt. Hiszem, hogy a bábával akkor, a megfelelő alkalommal sikerül majd szorosabb együttműködést kialakítanunk.

Erősebb lettem és már nem érzem magam annyira megtörve, mint mikor a bizonytalanság fogva tartott, hogy kelleni fog-e műtét. Elfogadom, hogy van akinek ez nem nehézség, vagy nem EZ a nehézség ebben az élethelyzetben.

Bennem egy világ összedőlt volna, ha orvosok fejezték volna be azt, amit a természet döntött el és ő indított útjára.

Zárásul:

Nagymamám sorsát részben megismételtem, de úgy érzem, a mi történetünk egy magasabb szintű megoldással zárult le.

Írisz jelentése szivárvány, de valójában ő a jövőben születendő szivárvány gyermekünk előhírnöke. Mindig is második gyermekünkként fogunk rád emlékezni. És nem haragszom rád, hanem szeretlek kicsi átutazóm.

Mocorog bennem az érzés, hogy segíteni szeretnék nőtársaimnak, akik veszteséget éltek át, anyai szívükben sebeket őriznek. Azonban egyelőre rám is a lelki gyógyulás útja vár még...