Gréta története

Három vetélésem közül a legutolsót szeretném megosztani Veletek, mivel érzelmileg ez a legjelentősebb számomra. A veszteség mellett sokat is adott: a folyamatot végigélve több közelebb kerültem önmagamhoz, felfedeztem valamiféle erőt, aminek a lényegét még csak ízlelgetem, de tudom, hogy gazdagabb lettem általa.

Az előző vetélésem után három hónappal ismét megfogantam. Két teszt két nap különbséggel, erősödő csík, cikluskövetéskor magasan maradó hő, ami bizony babát jelez. Nagyon boldogok voltunk. Nyári baba lesz, nem sokkal a kislányunk harmadik születésnapját követően fog világra jönni. A betöltött hetedik hét után mentem ultrahangra. Rettenetesen izgultam! És ott volt! Láttam a szívműködését. A szonográfus megfelelőnek találta a méretét, bár egy héttel fiatalabb terhesség szerepelt a leleten, mint amit számoltam. Szoros cikluskövetésben voltam, végig gondoltam mindent és ez belefért. Talán mert annyira akartam hinni, hogy rendben van ez így. Megnyugodtam. Minimális változás jelezte áldott állapotomat: alacsonyabb vérnyomás, szédülés, étvágytalanság, fáradékonyság, gyakori éjszakai ébredés és kellemetlenség szoptatáskor. Izgatottan tervezgettük a jövőt, fantáziáltunk, lubickoltam az örömtől. A laborleleteim alapján az endokrinológus progeszteronpótlást javasolt, az elvárttól kissé alacsonyabb értékre. Azóta már tudom, hogy valójában alacsony volt a progeszteron szintem, ami nem jó előjel.

A 10. hét környékén észrevettem, hogy nem érzek semmi különöset, amikor a kislányomat szoptatom. Átsuhant rajtam valamiféle rossz érzés, de elhessegettem; annyi helyen olvastam, hogy a mellek érzékenysége hullámzóan változhat. Újabb labor, kissé alacsony progeszteronszint. Ezen már felzaklattam magam, aludni sem tudtam. Persze hétvége jött, így majdnem egy hetet vártam az orvos válaszára, aki csak a progeszteronpótlás folytatását javasolta. Visszatekintve látom, hogy körülbelül innentől folyamatos feszültségben léteztem. Fokozódott a szédülés és az étvágytalanság, egy-egy nap kifejezetten rosszul néztem ki. Megfordult a fejemben, hogy talán nincs minden rendben, de féltem továbbgondolni a helyzetet. Már egyébként is közelgett a 12. heti ultrahang időpontja.

Pont egy héttel a várt ultrahang időpont előtt, egy esti mosdólátogatáskor találkoztam az első rózsaszínes maszattal. Káromkodtam egyet, hangosan. Közben jeges kéz szorította össze a szívemet. A maszatolásból lassan pecsételés lett. Volt, hogy pár órára el is állt, de mégis ott volt. Ültem a kanapén és arra gondoltam, hogy a legrosszabb forgatókönyvet egyszerűen nem bírnám elviselni. Bár valójában nem tudom, hogy hogyan kell csinálni az el nem viselést. Közben egy szorongás hullámvasúton ültem: folyamatosan féltem, hol elviselhetőbb, hol jelentősebb mértékben. Fáradékonynak, rosszkedvűnek éreztem magam, igyekeztem pihenni.

Másnap zsúfolt napra ébredtünk: több körös karácsonyi bevásárlás, gyors ebéd aztán egy képzésre mentem. Reggel próbáltam elérni telefonon azt a bábát, akivel a szülést terveztük volna és az előző vetélésemnél is sokat segített. Egész nap kényelmetlenül éreztem magam a bőrömben, sehogy sem esett jól az ülés, folyamatosan mocorogtam. Kissé mintha éreztem volna a derekamat; feltételeztem, hogy a csípőfájdalom és az egész napos jövés-menés-ülés következménye. És annyira étvágytalan voltam, hogy alig bírtam valamit magamba erőltetni, hogy legyen erőm a naphoz. Este a vacsorával is így voltam, muszájból ettem. Este sikerült beszélni a bábával, utána valahogy jobban tudtam befelé figyelni. Nagyon fáradtnak éreztem magam, ezért egy kicsit ledőltem, amíg a férjem megfürdeti a lányunkat. Kis idő múlva felkeltem, éreztem, hogy vérzek. A mosdó magányában elillantak a reményeim: az alvadékdarabok semmi jót nem sejtettek. Akkor már tudni akartam, bármi is a helyzet. Irány az ügyeletes kórház.

Péntek késő este. A szülőszoba előtt várakozó apukák. Végighallgathatták, hogy milyen indokkal kívánom igénybe venni az ügyeleti ellátást, bár nyilván semennyire sem érdekelte őket. A szülésznőt sem, hogy engem feszélyez, hogy közönség előtt kell elmondanom a problémámat, ugyanis amikor halkan beszéltem, nem értette, meg kellett ismételnem, hangosabban. Kissé arrébb léptem, távolabb a várakozóktól, de ezzel csak a távolság nőtt köztünk. Fél óra múlva a doktornő "ki van itt vérzéssel?" felkiáltással lépett ki az ajtón. Ezek szerint extrém volt a diszkréció iránti igényem.

A vizsgálóban adatfelvétel, majd vizsgálat. Alapvetően zavar a vizsgálati helyzet, erőteljes diszkomforttal jár számomra, ráadásul fájdalmaim is vannak. Az ultrahang következik. Irreális dolgokban szeretnék hinni. Tíz másodperc múlva a doktornő a fejét ingatja. Hetekkel ezelőtt elhalt a terhesség, elkezdődött a kiürülés. Nagyon gondosan megnéz, válaszol a kérdéseimre, azokra is, melyek egy másik problémámhoz kapcsolódnak. Alaposabban, mint amennyire egy késő esti ügyeleti ellátás keretén belül számítani lehetne. Műszeres befejezést javasol, de tudomásul veszi, hogy nem szeretném. Azért mostantól ne egyek és ne igyak semmit, menjek vissza hétfőn, megműtenek, ha a vizsgálat után szükségesnek ítélik. Már majdnem végzünk, amikor belép az ügyeletvezető doktornő. A rezidens orvosnak referálnia kell az esetemről. Hogy elutasítom a műszeres befejezést? Higgyem el, hogy egy ennyi idős terhesség nem képes magától kiürülni, azt a méhet (igen, azt, az enyémet) műtéti úton, steril körülmények között, tisztességesen (még szép) ki kell pucolni (mi pucolni például krumplit szoktunk, köszönöm). Bár öt perce tudtam meg, hogy nem születik meg nyáron a gyermekünk, összekapom magam. Megkérem a doktornőt, hogy engedje már meg, hogy a néhány hónappal ezelőtti, tökéletesen rendben lezajlott vetélésem tapasztalatai alapján bízzak a pozitív kimenetelben. Kis szünet, más esetről beszélgetnek. Aztán belendül: hol szültem az előző gyermekemet (másik kórházban), ezt a babát itt terveztem-e megszülni (nem) és van-e orvosom (nincs). A válaszaim nem tetszenek neki. Megkérdezi, hogy én olyan nő vagyok-e, aki XY kórházban (ahol a lányom született) szeret szülni. Visszakérdezek, hogy szerinte vannak-e olyan nők, akik ebben vagy abban a kórházban szeretnek szülni. A hangomban nyilvánvaló indulat; a feszültséget oldandó próbál az anyaság közös élménye felé terelni, mert hogy az a lényeg. (Sajnos nem voltam formában, hogy visszakérdezzek, mert egyébként roppantul érdekelne, hogy a kórházhoz kapcsolódó vélelmezett lojalitásom hogyan kapcsolódik a diagnózishoz és az ellátásomhoz). Azt még megtudom, hogy ha hozzám tartozik a folyosón várakozó férj és kisgyerek (igen), akkor rájuk tekintettel is vállalnom kellene a műtétet. Azt hiszem, ezzel felelőtlenné lettem nyilvánítva. És milyen messze lakunk, mert a vér majd így, meg úgy fog elönteni, képzeljem el, például vacsora közben. Elképzeltem és nem értem azóta sem. Azt sem, hogy miért kellett kifelé menet rámordulnia a férjemre. Készítsek össze kórházas cuccot és semmiképp se egyek és igyak. Semmit. Megígérem, csak szabaduljak már. Utólag is bocsánat, hogy betettem a lábamat a területi ellátási kötelezettséggel rendelkező kórházba.

A folyosón összeölelkezünk a férjemmel, sírunk picit. Már érzem a görcsöket, sietünk haza. Az embrió icipici, kisebb, mint a nyári vetélésemkor. Ez megnyugtat, bízom magamban. Otthon megiszok fél liter mézes teát; tudom, hogy kell majd az erő. Amit nem pazarolok a kórházi táska összepakolására. Gyors altatás, szerencsére mindenki olyan fáradt, hogy a kislányunk öt perc alatt elalszik. A férjem is. Sűrűsödő görcsöket érzek, amire nem is illik a görcs szó. Összehúzódás, éppen csak fájdalmas. Lassú összehúzódások érkeznek; olyanok, mintha felsétálnék egy dombra, majd onnan le. Félálomban látok is egy szép ívű, mélyzöld fűvel borított dombot, amin utazok, föl és le. Ki kell mennem a mosdóba. Egyértelműen beindult a folyamat, nagyobbacska alvadékdarabok ürülnek. Összesen talán háromszor jártam kint; maximum öt perceket ücsörögtem a vécén, mert ez esett jól. Ekkor távozott belőlem két nagyobb darab is. Az egyiknél gondoltam, hogy ez lehetett az embrió, de ez csak egy érzés volt. Nem tudtam megnézni, szemüveg sem volt nálam. Mindig megittam egy bögre teát és teljesen jól voltam. Nem szédültem, még gyengének sem éreztem magam. Egyszer eszembe jutott, hogy ha kétszer ennyire fájna, elgondolkodnék fájdalomcsillapító bevételén. De nem volt rá szükség. Most is automatikusan jöttek az önszuggesztív mondatok, kicsit mások, mint múltkor: A fájdalom jó. A fájdalom szükséges. Segít megnyílni a méhemnek, hogy kiengedjen magából mindent, ami már felesleges. A méhem tudja a dolgát. A testem tudja a dolgát. A testem bölcs. A méhem bölcs.

Sokat aludtam is közben, ezért csak tippelni tudok, de valószínűleg egy-két óra alatt lezajlott a vetélés lényegi része. Viszonylag keveset véreztem. Hajnalban nagyon éber lettem, de éppen csak éreztem a méhemet. Mindenki aludt. Sírtam. Még zaklatottan ugyan, de aztán mégis úgy éreztem, hogy milyen szerencsés vagyok, hogy így együtt lehetünk ezekben a nehéz órákban és ilyen méltósággal engedhettem távozni a soha meg nem születő babánkat.

Másnap nem akartam elhinni, hogy ennyi volt. Aggódtam, hogy talán elakadt a folyamat. A férjem és lányom kérésemre elmentek otthonról, én pedig végre teljesen átadhattam magam az érzelmeimnek. Fel voltam rá készülve, hogy bármikor folytatódhat, vártam a múltkori, több órás, fájdalmas görcsöket. De semmi nem történt, kicsit vérezgettem, ennyi. Lassan tudatosodott bennem, hogy a heteken át kínzó csípőfájdalmam tökéletesen elmúlt. Estére olyan jó erőben éreztem magam, hogy sétáltunk egy nagyot. Altatás után a férjemmel egy pohár bor felett merengtünk a történteken, az érzéseinket vizsgálgattuk meghitt csendességben.

Másnaptól hullámzó volt az állapotom; néha kissé elgyengültem, le kellett pihennem. Figyeltem magam és hallgattam a testem jelzéseire. Hétfőn kellett volna visszamennem a kórházba. Irtóztam a gondolattól, ezért inkább kidolgoztam magamban egy forgatókönyvet, hogy hová fordulhatok, ha mégis aggasztó jeleket észlelnék. Jött anyukám, így pihenhettem, ő pedig unokázott. Jól esett a gondoskodása, mégis tartottam magam valamelyest a jelenlétében. Kedden végre egyedül. Néhány nagyobb hullámban távozott a levált méhnyálkahártya. Délután aludtam a kislányommal és utána már tudtam, hogy fizikailag tökéletesen jól vagyok. Visszatért az erőm és az étvágyam. Lelki életemet a zaklatottság és a düh uralta, csak hát nem volt mire vagy kire haragudni. Másnap, a 12. heti ultrahang helyett "minden rendben van-e" ultrahang következett. A házassági évfordulónk napja. Nemrég még izgatottan vártam. Elképzeltem a babánkat, ahogy hallgatjuk a szívverését, aztán ahogy elmeséljük a lányunknak, hogy testvére fog születni. Helyette valahogy összekaptuk magunkat reggel és egyedül mentem a rendelőbe. Egyvalamire nem készültem: az ultrahangos helyiségből kihallatszó magzati szívhangokra. Nyeltem a könnyeimet és vártam, túl akartam lenni az egészen mielőbb. Mi majd máskor hallgatunk szívhangot.

Kedves szonográfus hölgy fogadott. Hamar megnyugtatott, hogy ő ilyen leletre nem szokott műtétet javasolni, és ugye szedtem Ergam cseppeket, mert akkor szokott ilyen szépen és gyorsan kitisztulni a méh. Nem szedtem, mert senkinek eszébe sem jutott felírni és egyébként is alaposan megfontoltam volna az alkalmazását. Még pár nap pecsételést jósolt. Üzenetet küldtem az izguló barátoknak és szeretteinknek. Nekiláttam megküzdési tervet kidolgozni. Rengeteget segített, hogy a férjem és a közeli barátaim végig támogattak. Amennyire lehetett, nem voltam egyedül ebben az alapvetően elszigetelt élményben.

Van egy dolog, amit nagyon bánok és utólag már másképp döntenék. A kislányunkat az elejétől fogva beavatnám. Nem is tudom, mire vártunk. A füle hallatára nem beszéltünk a várandósságomról, a babáról, a várható változásokról. Valamilyen intuitív tudással mégis rendelkezik a történtekről. A legújabb kedvenc játéka, hogy a babáját begyömöszöli a ruhája alá és azt kiabálja, hogy kisbabám van, látod anya, testvérem születik. Néha kérdezgeti is, hogy születik-e testvére. Annyira szeretnék mielőbb igennel válaszolni neki.