Gigi története

Nagyon jól éreztem magam a terhességben, csodálatos állapotnak éltem meg az első pillanattól. Pont, amikor elkezdtünk vágyni rá, megérkezett, és kiegyensúlyozott voltam benne. Nem voltak erős tüneteim, de tisztán éreztem a méhem növekedését.

A 7. hétnél elkezdődött egy enyhe barnás pecsételő vérzés, és egyből elmentem az orvosomhoz. Az embrió rendben volt, volt szívhang. Kaptam progeszteron kúpot, és egy kontroll időpontot a 11. hétre. A pecsételő vérzés még egy hétig folytatódott, majd egy hétre elmúlt, és újra visszajött. Én jógát oktatok, és addig ezt engedélyezte az orvosom, de akkor már telefonon pihenésre intett. Nem kellett feküdnöm, de semmi megerőltető dolgot nem javasolt.

A 11. heti vizsgálat előtt nagyon izgultam, és rémképek lebegtek a szemem előtt. Az ultrahang meg is mutatta, hogy nincs szívhang, és az embrió sem növekedett, 7-8 hetesen elhalt. Uralkodtam magamon, és végighallgattam a lehetőségeim. Közben végig az járt a fejemben, hogy ilyen szörnyűség hogyan történhetett meg velünk, mikor olyan szépen ment minden?

Hálás vagyok az orvosomnak, hogy azzal kezdte, két lehetőségem van. Az egyik, ami néhány országban általános, hogy várok, és magától megtörténik a vetélés sok vérzés kíséretében. Utána kontroll, és ha nem tiszta teljesen a méh, akkor műtét. Ezt az opciót nem is nagyon taglalta tovább, ugyanis itt, Magyarországon a műtéti eltávolítás a bevett. Elmagyarázta, hogy éhgyomorra kell érkezni a kórházba, kapok egy méhtágítót, és pár óra múlva a műtőben elkábítanak, egy vákuumos módszerrel kitisztítják a méhet, lassan magamhoz térek, és délután már mehetek is haza.

Borzalmasan hangzott. Minden, amit mondott. Közben próbált vigasztalni is, az utolsó mondatai ezek voltak: Megkérdeztek rengeteg nőt, aki már átesett ezen, hogy tudva a kifutását az egésznek, ha visszamehetne a múltban, újra vállalná-e? A válasz igen volt.

Mondta, hogy gondolkodjak pár napot, és jelentkezzek. Ő már pár nap múlvára időzítette volna ezt a műtétet, ugyanis a nyakunkon volt a covid második hulláma, a kórházak intenzív osztályai egyre telítődtek és új rendeletet adtak a magánorvosokkal kapcsolatban - nem tudtuk, mire lehet számítani, ha magán praxisból kerül be beteg állami kórházba beavatkozásra.

Valahogy kijutottam a rendelőből az utcára, ahol ömlöttek a könnyeim, és telefonáltam a barátomnak és az anyukámnak. A barátom ott termett, nagyjából elmondtam mindent, és egész délután együtt kóvályogtunk, sírtunk, támogattuk egymást, beszélgettünk, mitévők legyünk...

Valahonnan az elmém mélyéből eszembe jutott, hogy valaki mesélt az aviva tornáról, és hogy abban van 1 gyakorlat, ami segíti a spontán vetélést. Még aznap lebeszéltem egy barátnőm tanárával másnapra egy online időpontot, hogy ezt megtanulhassam. Éreztem, hogy mindent meg kell tennem, hogy a kórházat elkerüljem, mert féltem tőle, hogy nekem még nagyobb trauma lenne ott elvégeztetni ezt... Kábultan. Csak bemegyek és kijövök, volt és nincs. De a lelkemben ott a sebhely. Valahogy természetellenesnek tűnt. Ha a testem tudta, hogyan kell teherbe esni, akkor bízhatok benne, hogy tudja, mit kell tennie most.

Elképesztő bölcsesség szunnyadt a testemben, a terhességi hormonok néhány nap alatt átírták az agyamban az egész élethez való hozzáállásom: mit eszem, mikor alszom, hogyan mozgom, mik a terveim az évre és ki vagyok én? Felébredt egy anyai minőség, a barátomban egy apai. Szülők lettünk, és elsősorban én feleltem ezért a kis életért bennem. Már nem csak magamért hoztam döntéseket. Ha észrevettem, hogy bármi felidegesített, csak annyit mondtam magamban, hogy "Leszarom", és ez egy varázsszó lett, mert semmi nem ért annyit, hogy az én állapotom befolyásolja. Örültem ennek az új képességnek, és igazából meglepett, hogy ez eddig miért nem jutott eszembe a saját magam érdekében?

Én tényleg élveztem az anyaságot, kíváncsi voltam a testi változásokra, a magzati fejlődésre. Gyakorlatilag folyton ezeken járt az agyam, bármit is csináltam, és kommunikáltam a picivel is. Ennek az egész magasztos célnak az elvesztése a gyász mellett még sokáig nagyon nehéz volt nekem, igazából a mai napig, pedig már 3 hónapja történt.

A rossz hír utáni másnap pont egy hosszú, izgalmas munkanap következett, amiért nagyon hálás vagyok, mert nem tudom, hogyan bírtam volna el saját magam otthon. Reggel alig bírtam elkészülni, teljes nihil. A barátom segített mindenben, megetetett, elvitt dolgozni. Napközben ez az egész messzebbre került tőlem, csak mélyen volt egy fájdalom, és még így is anyának éreztem magam. Egy Frida Kahlónak. Nem beszéltem róla senkinek, szerencsére amúgy sem tudták még, csak a családunk és a közeli barátok. Velük - nagyjából mindenkivel - még aznap beszéltem, valahogy ki kellett beszélnem magamból gyorsan, éreztem, hogy lehet, erre már később nem lesz erőm.

Este beszéltem az avivás oktatóval, aki megtanította a gyakorlatot, és kaptam tőle hasznos tanácsot is: igyak sok céklalevet, mert tele van vassal, és jó lesz a vérveszteségre. Megígértem, hogy jelentkezem majd, hogy alakult..

A gyakorlat nehéz volt. Megvártam, míg a párom elalszik, s akkor végeztem el. Nagyon rossz volt, hogy ezt kell tennem, de éreztem, hogy ez az út humánusabb. Nekem. Mindent meg kell tennem, hogy a természetes tisztulás végbe mehessen, féltem a kórháztól és az élményektől, amik ebben az érzékeny állapotban ott érhetnének.

Szerencsére hétvége következett, és a barátom mindent elkövetett, hogy kimozdítson, jó kedvre derítsen, pedig neki is nehéz volt.. Vasárnap sétáltunk egyet, és azon kaptam magam, hogy egy órára elfeledtem ezt a borzalmat.

Hétfőre megbeszéltem 2 barátnőmmel találkozót, az egyiknek természetes vetélése volt - noha nem tudta, hogy terhes. Nagyon bíztató, és megnyugtató volt, azt mondta a test csodálatos, és hogy menni fog. Jól esett beszélni vele, mert ő is átesett ezen, és neki is végre kijöhetett pár gondolat, érzés, ami akkor benn ragadt. Gyógyító dolog megosztani ilyen női tapasztalatokat egymással.

Akkor eszméltem rá, hogy a mi világunkban nincs szó halálról, elmúlásról és elhalt embriókról. Igazából az egészet titok fedi, mindenki takargatja.. Azt éreztem, hogy ez egy önhazugság. Azt hisszük, s ezt az én családi tapasztalataimból írom, hogy könnyebb bemenni egy kórházba és altatásban, csukott szemmel "túlesni" az egészen, kijönni üresen. És ez volt az öreg rokonok halálával is. Beteszik őket kórházakba, és nem sírunk a megmosdatott halottak mellett, mint régen, mert az fájdalmas, hanem mások elintézik az egészet, és a végén egy koporsóban vagy urnában engedjük őket útjukra az anyaföldben. Nem nézünk szembe a halállal. Pedig ott van mindenben, a halál az élet része.

Természetesen tudom, hogy itt mindenkinek joga van választani, és én is megadtam magamnak a választás lehetőségét. Ugyanis a másik barátnőm arról világosított fel, hogy milyen volt a műtéti eljárás. Reggel 7-re bement éhgyomorra, 25-30 másik nő társaságában. Megkapták a méhtágítót, órákig vártak, és 1 óra körül egyenként bevitték őket a műtőbe. A méhtágító nem természetes módon tágítja a méhszájat, így a beavatkozás után a sport, szex kerülendő 6-8 hétig. (Ez nekem a jógám hosszú szüneteltetését jelentette volna, és az intimitás egy részének kizárását, rosszul hangzott.) Délutánra magához tért, s a férje érte ment. Bár pont egy éve esett meg vele, mégis éreztem az éles fájdalmát, s ebben osztoztam vele..

Ezzel a barátnőmmel való beszélgetés világított rá arra, hogy milyen nyomasztó a várakozás arra a természetes vetélésre.. Nem tudod, mikor jön, jön- e egyáltalán 1-2 héten belül? És van, akinek hosszú hetek után sem? És a vége mégis műtét lesz? Akkor van értelme várnom egyáltalán?

Ezekkel az élményekkel gazdagodva értem haza, és még mindig nem tudtam, mitévő legyek, de vártam a csodát. Néhány hónapja rátaláltam az interneten Árokszállási Edit csoportjára, aki a könnyed menstruációt tanította fájdalmak és menstruációs segédeszközök nélkül. Nagyon megtetszett, mert már évekkel ezelőtt olvastam régi törzsi népekről, akik vizeletürítéskor engedték ki a vérüket természetesen, és így nem kellett egész nap a lábukon csordogáló vérrel mászkálniuk. Ezt teljesen egyértelműnek találtam, s magamon is megfigyeltem, hogy időnként működik. Edit azt állította, hogy ez tanulható, sőt meg lehet beszélni a testtel a dolgot. Bevillant, hogy mi lenne, ha megbeszélném a testemmel, hogy ez a folyamat könnyedén folyjon le? Én reggelente meditálok, h kértem, hogy legyen könnyed útja a kis embriónak és nekünk is. Távozzon könnyedén. Ezt mantráztam magunknak.

Éreztem, hogy a várakozás borzalmas. Az élet és a halál kapujában állok, lebegek. Nem vagyok az élet része sem, de az elmúlás sem szabadít fel. Ott van a hasamban, s még sincs ott a kis lélek...

Közben a barátaim bombáztak a hogy vagyokkal, s én már képtelen voltam beszélni, még az anyukámmal sem, mert annyira fájdalmas volt, hogy semmi újat nem lehet mondani, és csak elborított a gyász, amit senki nem kívánna a szerettének..

Három nap elteltével újra elvégeztem az aviva gyakorlatot, újra este, egyedül.

Másnap elkezdtem kutatni az interneten, bármi információ után, hogyan lehet segíteni még a folyamatot. Ekkor találtam rá erre az oldalra, az egyetlen magyar használható oldalra a természetes vetélésről. Elolvastam a felkészülést és az első két történetet. Elborzasztott. Egyre növekvő fájdalmat írt le, éjszakán át tartónak, és annyi vérrel, hogy az már ijesztő lehetett. Féltem a fájdalomtól. Féltem az ismeretlentől.

Elgondolkodtam, hogy talán 1-2 hét múlvára mégis kérnem kéne egy műtéti időpontot, addig meg hátha természetesen és könnyedén menni fog nekem. A sok információtól elfáradtam, és úgy döntöttem, hogy veszek egy forró fürdőt. A gyásszal kapcsolatban amúgy is az a leghasznosabb, ha azt tesszük, amihez kedvünk van. Hangulatos fényeket csináltam, és beültem a kádba. Szépnek éreztem magam, és köszönetet mondtam a testemnek. Mindenem olajjal kentem be. Végre sikerült lazítani.

Este hazaért a barátom, aki kivételesen hozott hamburgert vacsorára - és bár nem kívántam nehéz ételt, megettem. Nem sokkal később kicsit görcsölni kezdett a hasam, és szóltam neki. Csakhogy neki is megfájdult, ezért arra gyanakodtunk, hogy valami rossz lehetett benne. Ezen még nevetgéltünk is, hogy gyomorrontást kapunk pont most. Jó hangulatban megnéztünk egy filmet, s lefeküdtünk aludni.

Éjjel 1-kor arra keltem, hogy nagyon görcsöl a hasam a petefészkeimnél. Félálomban voltam, így magamban haragudtam arra a hamburgeresre, és terveztem, hogy másnap ezt jelezni fogom a facebook oldalukon is. Bevettem egy no-spát, és fáradtan visszafeküdtem. Pár óra múlva arra keltem, hogy már sokkal erősebben görcsöl a hasam, kimentem a mosdóba, és egyszerre rengeteg vér távozott belőlem, úgy indult meg mint egy nagy golyó és még sok követte egy folyamban. Meglepődtem, betettem egy óriási betétet, és visszafeküdtem az ágyba. Pörgött az agyam, elöntött a megkönnyebbülés és a hála érzése, hogy a testem elindította a folyamatot. Felkeltettem a párom, hogy tudjon a dologról, majd megnyugtattam, hogy minden rendben van, és rávettem, hogy legalább ő aludjon tovább. Mert én nem bírtam. Eltelt fél óra, közben egyre görcsöltem, s újra éreztem, hogy valami feszít belül, és ki kell mennem. Kimentem, s újabb nagy adag vér távozott. A betétben egy csepp sem. Visszafeküdtem, h ez így ment órákon át. Minden ürülés után enyhült a görcs, aztán fokozatosan erősödött, míg ki kellett menni. Ébren voltam végig, és valahogy elégedett. Bíztam a testemben, s nem találtam olyan rossz élménynek, inkább felemelőnek, egy beavatásnak. A vér erejének.

Reggel 8-ra annyira erős lett a görcs, hogy olyan volt, mintha a petefészkeim csörgők lennének, s valaki vadul rázná őket. Felkeltem, s kiültem a jógamatracomra, hátha tudnék meditálni. Gyújtottam egy gyertyát a távozó kis léleknek, köszönetet mondtam a testemnek. Nem tudtam meditálni, mert a fájdalom hirtelen felerősödött, és volt egy nagy méhösszehúzódás, amiben nem tudtam már ülni sem, s azt gondoltam, hogy ha ilyen lesz mostantól, akkor bajban vagyok... Utána egyből kimentem a mosdóba és érzetre egy gömb távozott.. Tudtam, eldöntöttem, hogy nem szeretném őt így látni, mert nekem így könnyebb volt. És azt is tudtam, hogy viszont majd megadom a módját egy temetésnek, búcsúnak egy szimbolikus tárggyal.

Kifeküdtem a nappaliba, gyengének éreztem magam, addigra felkelt a barátom is, és hozott nekem reggelit és vizes céklalevet - ezt végig iszogattam, olyan volt, mintha visszatölteném magamba a véremet. Nagyjából délig folytatódott ez így tovább, de a nagy fájdalom már nem ismétlődött meg. Akkor azt gondoltam, hogy jó lenne már egy kis pihenés is, vége lehetne, és ezután a vérzés szépen el is csendesült. Újabb csodálatos tapasztalás volt ez is.

Az egész felfoghatatlan volt, és óriási megkönnyebbüléssel járt. Felszabadultak hormonok, amelyek a szülést is segítik. Megértettem, miért erre az útra vágytam. Messze voltam még a teljes elengedéstől, de megkezdődött.

Másnap elmentem az orvoshoz, aki még sok szövettörmeléket látott. Kérdeztem, hogy az embrió ott van-e, erre nem tudott választ adni - én tudtam, hogy nem. Innentől pár naponta telefonon értekeztünk, s nekem még 2 hétig tartott a vérzés, ami olyan volt, mint egy menstruáció. Sokat pihentem, leginkább otthon voltam. Mikor lassan elállt, egy ásványt eltemettünk az utolsó csepp véremmel. Nagyon sírtam, s ez a búcsú is kellett.

2 héttel ezután tudtam, hogy ovulálok, erre az orvosom azt mondta, hogy amit a nők éreznek, az van. Megvizsgált, s a méhem tiszta volt. Tiszta voltam.

Azóta a menstruációim is erőteljesek voltak, ömlött belőlem az elején a vér, ilyet előtte nem tapasztaltam.

Következő hónapban belevágtunk együtt egy ajurvédikus tisztítókúrába, hogy tiszta lappal induljunk - én lelkileg. Sokat segített a napi rutin, szeánszok: reggeli meditációk, jóga, étkezés, esti masszázs és fürdő. Ezeket mind otthon végeztük, mert közben a világban kint tombolt a vírus, s mi gyógyultunk belül..

A tisztítókúra és a terhesség hatására nagyon közeli kapcsolatba kerültem a testemmel és a testi érzetekkel. Mindig is érdekelt a biológia, s mellette, vele összefonódva a spirituális megélések. Tudtam, hogy nekem ezt a történetet ezen a módon kell tovább engednem. Még egy dologra vágytam: egy méhtisztításra szerettem volna elmenni.

A szívem vezetett el egy dúlához, szertartásvezetőnőhöz, aki egy mozgásmeditációt tartott nekem, s én kitáncoltam, kiráztam magamból a méhemben lévő lenyomatokat. Csodás utazás volt. A végére jött egy hang: kész vagy.

Ezután pár héttel most itt vagyok. Az út még tart, s hiszek benne, hogy szerencsénk lesz. Hogy felkészültünk, s tanultunk az eddigiekből. Azt kaptuk, hogy szülővé váltunk. Ez persze nehézséget is jelentett, mert már az egész évem átterveztem, s néha úgy érzem, elvesztettem az ezelőtti önmagamat s céljaimat. De ez az anyaság ambivalenciája, igaz? Ezzel dolgozom, s közben megéreztem, hogy érkezik hozzánk egy újabb kis csoda.

Ez az én történetem és az én megéléseim. Azt is tanultam ebből a folyamatból, hogy teljesen rendben van, ha ezt mások máshogy érzik, s követni kell a szív hangját. Én örülök, hogy így tettem. Namasté!