Flóra története

Kicsi Hangyák, egy rövid terhesség megismételhetetlen története

Szeptember közepe volt, egészen nyárias idő. A koronavírus járvány második hulláma még csak ébredezőben volt, de fő az óvatosság, rászoktam, hogy amikor csak lehet, a tömegközlekedést mellőzve, biciklivel járjak dolgozni. Tekertem haza a Duna partján és szokatlanul éreztem magam, talán a szédüléshez hasonlítanám, de mégis volt benne valami pozitív, nem rosszul éreztem magam, csak máshogyan. Nem álltam meg a lakásunknál, egy utcával továbbhajtottam a legközelebbi drogériáig, és ugyanezzel a lendülettel fél órán belül egy pozitív tesztet tartottam a kezemben. Érdekes volt, a kíváncsiság hajtott, mégsem volt bennem az a remegős izgalom a teszt eredményét várva, mint az előző hónapokban, nem érzékenyültem el a két csík láttán sem. Belül mosolyogtam, de egészen tárgyilagosan, örültem, mégis nehéz volt megélni aznap az érzelmeket, inkább azt volt bennem, hogy ez is eljött, hihetetlen! Különlegesnek éreztem magam. Egy fiú egyszer évekkel korábban a Kopaszi-gáton ülve azt mondta nekem: "Pezsegsz." Pezsegtem ezerrel.

Simon, az Apuka külföldi ösztöndíjprogramon, két nappal ezelőtt ment ki öt hónapra. 25 évesek vagyunk, azt hiszem, hogy csak annak tudnék örök hűséget fogadni, akivel együtt lehet közös babánk. Talán ezért képzeltük el magunkat előbb egy babával, mint egy esküvőn. Képet küldtem két csíkkal a közepén: Köszönj Sónak! Sónak hívtuk magunk között, kettőnk sója. Örült, megleptem, boldog volt!

Nem bíztam a véletlenre, összesen öt tesztet csináltam az első orvosi látogatás előtt, egyre szebb és élénkebb jelekkel. Lassan hozzászoktam a gondolathoz, kismama ruhákat böngésztem és bújtam a szüléssel kapcsolatos fórumokat. Elég későre kaptam időpontot az állami szakrendelőbe, csak éves szűrésre jártam eddig nőgyógyászhoz, nem volt egy orvosom, akihez ragaszkodnék. Egyáltalán mire kérjen az ember időpontot? Várandósgondozás? Vérzéskimaradás? Terhesség megállapítása? Keresgéltem, és ráakadtam egy szimpatikus doktornőre, akihez bejelentkeztem magánrendelésre korábbra. Hamarosan megérkeztek a reggeli rosszullétek, fáradtabb lettem, nehéz volt koncentrálni a munkára, de erősnek éreztem magam, élveztem a napokat. Hét hetesen mentem először orvoshoz, tudtam, hogy korábban nincs sok értelme, mert még nem biztos, hogy látszik szívhang, úgyis vissza kellene menni. Rohantam a munkából az időpontra. Nagy izgalom ez ilyenkor, csak nehogy méhen kívüli terhesség legyen, ez megfordult a fejemben, de nem aggódtam különösebben. Nem is kellett! Két embrió, két szívhang, egy petezsák! Gyönyörűek voltak, 9 és 10 mm hosszúak, középen lüktető élettel, egy-egy mozgó kis szürkeséggel a monitoron. Én is láttam, örökre belém ivódott a pillanat.

Ikrek! Ketten vannak! A doktornő hozzátette, hogy ilyenkor még csak kettős fogantatásnak hívjuk, magas kockázatú kismama leszek, de minden rendben, három hét múlva vizsgálat javasolt.

Meglepett a hír, elsőre lesokkolódtam, Apukának az éteren át továbbítva a befotózott ultrahangos kép, két kis fehér gömböcske, na mit szólsz? Rájött, örült, megleptem újra! Csak ne lennél ilyen messze! Rendben, most hárman vagyunk, de hiányos a csapat nélküled!

A terhességben az a gyönyörű, hogy egy dinamikus változásba kerülsz, ami egyik nap még hihetetlen, másnapra beépíted a jövőképedbe. Varázslatos a tudat, hogy több szív dobog benned, hogy soha nem vagy egyedül, mert felelsz valaki(k)ért. Új kérdések ébredtek bennem. Páros hordozókendő, vajon egypetéjűek? Hogy fogunk elférni ebben a kis lakásban? Császármetszésem lesz? Hogy fogom bírni a munkát egy ikerterhességgel, mennyire lesz megterhelő a testemnek? Teendők is gyűltek, bejelentettem a főnökömnek, mert a labormunka miatt fontos volt tudnia. Vizsgálatokat intéztem, elmentem fogorvoshoz, felhívtam a védőnőt. Elég sok időt igényel egy terhesség! A családom felé még teljes volt a hallgatás, meg szerettem volna várni, amíg Simon hazalátogat, hogy közösen és személyesen jelenthessük be az első unokákat. Apuka jött is, ahogy tudott, elmesélte a főnökeinek, hogy megértsék a helyzetet, az első nagy ultrahangot semmiképp nem hagyná ki. 9 hetes voltam, amikor hazautazott, megnyugodtam, hogy mellettem volt. Álmokat szőttünk, kirándultunk egyet a szemerkélő esőben a Budai hegyekben, jól bírtam, jól esett. A hasam alsó részén felfedezni véltem egy új redőcskét, amit a növekvő pocakom első jelének tekintettem. Pezsegtünk együtt! Egy héttel később pénteken volt a 10 hetes vizsgálat, az állami rendelőbe úgyis volt időpontom, addig kettesben szokjunk hozzá az új helyzethez és ha minden rendben lesz, utána hétvégén bejelentjük a családnak!

Első látogatás a védőnőnél, idősebb hölgy, rutinos, beszélgettünk, szülés várható időpontját kiszámoltuk. Milyen fiatal vagyok, család hogy fogadta a hírt? Azt mondtam, hogy jól, örültek. Igazából még nem tudták. Mit dolgozom? Hol élünk? A látogatás után rossz érzések törtek rám. Elvárások a tökéletességre, miért akar mindenki korlátozni, csak azért, mert kismama lettem? Jól vagyok! A vérnyomásom kicsit magasabb lett, nem tudok ennyi tökéletes értéknek megfelelni. Kiakadtam azon is, hogy a szülés időpontjának kiszámítása során nem vette figyelembe a ciklus hosszát, illetve, hogy ennyi vizsgálat mellett nem tudok dolgozni. Rossz előérzetem volt, szorongtam! Másnap üzemorvosi vizsgálat, nincs tüdőszűrésem, mert kismama vagyok. De ez nem volt rajta a beutalón! 10 hetes vagyok, nem kürtöltem még világgá, de nézze, ez van, nem akarom eltitkolni. Dupla öröm, hatalmas gratuláció, de ma munkaalkalmasságit nem fogok kapni, hozzak nőgyógyászati igazolást arról, hogy nem vagyok veszélyeztetett terhes.

Két nappal később volt a kontroll, aznap reggel is megmagyarázhatatlan okból nagyon feszült voltam Simon elkísért, de a járvány miatt a rendelő épületébe sem léphetett be. Doktornő, csupa jó hírem van! Így kezdtem a helyzetem ismertetését. Anamnézisfelvétel, beutalók, még igazolást is kaptam volna, hogy dolgozhatok. Az ultrahangot vártam a legjobban, elképzeltem, hogy már milyen nagyok lesznek, és vártam, hogy megpillanthassam őket. A monitor úgy volt fordítva, hogy alig láttam rá. Hüvelyi ultrahang készült. Helyezkedjek máshogy, lázas nézelődés, nem látok én sem egyértelműen babákat, hogy kell nézni ezt a képet? Basszus, én is orvos vagyok. (Tényleg! Nemrég diplomáztam.) Csönd, idegesnek tűnik a doktornő, az aszisztensnőnek kiszól, hogy hívja át a kolléganőjét. Mikor látott a másik orvos? Csak egyszer vizsgált? Ekkor már éreztem, hogy nem ennek kellene történnie és kibukott belőlem a kérdés: Gond van? Igen, úgy tűnik. Kolléganő szerint is. Nem látják őket. Potyogtak a könnyeim, ez a legrosszabb, ami ma történhetett velem. Aki nagyon szeretne gyereket, annak előbb utóbb lesz, higyjem el. A természet szelektál, ez gyakori sajnos, próbáltak vigasztalni. Nem lett kimondva semmi konkrét, sürgős labor, 3 nap múlva újra, utána kontroll, ha a hétvégén véreznék vagy görcsölnék, azonnal kórház.

Sírva léptem ki a rendelőből valószínűleg halálra rémítve a várakozó nőtársaimat, éreztem a kérdő pillantásaikat a hátamon. Lementem vérvételre, a nővér is érdeklődött, hogy mi a gond, miért sírok. Ekkor mondtam ki először, valahogy így: eddig úgy volt, hogy kismama vagyok és most úgy tűnik, hogy mégsem.

Kiléptem az épületből, Simon ott várt, még mindig potyogtak a könnyeim. "Elvetéltél?" Sokkolóan hatott a kérdés, nyers volt és felfoghatatlan, nem tudtam rá válaszolni, én magam sem tudtam. Otthon raktam össze a történetet, amikor az ambuláns lapom felkerült a felhőbe és el tudtam olvasni. "Deformált petezsák, benne embriók, áramlás nem láthatóak." (Megj.: Láthatóak voltak, 7 nappal később 13 mm és 6 mm. Erről később...) Dg: missed ab A laborbeutalón viszont "csak" veszélyeztetett terhesség megnevezés szerepel. Aznap délután még bementem dolgozni, erős nő vagyok, ne lássa rajtam senki.

Másnap reggelre megérkezett az eredmény, a BhCG szintem ikrekhez képest alacsony, de még a normál tartomány alsó szegletébe belefér, 36 ezer IU/l feletti. Talán van még remény. A tervezett családlátogatást nem mondtuk le, Simon úgy döntött, hogy így is szeretné megosztani a családjával a történteket. Együttérzően és támogatóan fogadták. Az én családomnak nem mondtunk semmit, a bizonytalanság közepette úgy éreztem, hogy erre képtelen lennék. Hétfő reggel újabb vérvétel, tudtam, hogy ez döntő lesz. Emlékezett rám az asszisztensnő, megkérdezte, hogy hogy vagyok és bíztatott, hogy még van remény, az előző szintem jó magas lett, ne keseredjek még el. Ezúton is nagyon köszönöm neki, hogy ilyen figyelmeséggel fordult hozzám, sokat tud jelenteni pár kedves mondat az egészségügy szürke falai között. Felismertem, hogy a reggeli rosszullétek és a koraterhességi tünetek enyhülése is rossz jel, már körülbelül egy hete egyszer sem hánytam. Estére meglett az eredmény, csökkent több, mint 10 ezer IU/l-rel a BhCG szintem három nap alatt. Tudtam, hogy ez mit jelent.

Ekkorra már utánanéztem, hogy mire számíthatok. Tudtam, hogy a missed ab diagnózisához legalább két orvos véleménye kell és a protokollon megyek végig, ami ilyenkor szükséges. A BhCG mérésnek az a célja, hogy a növekvő vagy csökkenő tendenciát igazolja, a nagylabor és a vércsoport meghatározása pedig azért fontos, mert műtétre kerülhet sor. Lassan álltak össze bennem az információk, próbáltam orvosként tekinteni az esetemre és a végtelen szomorúság mellett magam miatt is aggódni kezdtem. Kedd reggel kellett visszamennem kontrollra, soron kívül behívtak. Egy csinos, fekete, elegáns kosztümruhát vettem fel aznap reggel fekete harisnyával és csizmával, így üzentem, hogy tudom, mi következik, de nem hagytam el magam. A doktornő értette, nem sírtam, tudtam fejből az értékeimet, érezte, hogy nem kell sokat magyaráznia. Melyik kórházba szeretnék beutalót műszeres befejezésre? Oda, ahol kevesebb a koronavírus, ezt válaszoltam. Lehetséges, hogy megoldódik magától? A doktornő szerint nem valószínű, elhiszi, hogy félek, de felejtsem el, ez a terhesség így alakult, túl leszek rajta, ne ragadjak bele. Várni kell majd három hónapot, utána szedjek D vitamint és próbálkozzunk újra. A saját családjában is van arra példa, hogy így indult, de utána egészséges babák születtek. Nem véreztem, nem görcsöltem, ezért nem vagyok sürgős eset, nekem kell időpontot kérnem műtétre a kórháztól.

Megnyugodtam egy kicsit, kaptam időt megbarátkozni a szomorú történésekkel, ami nekem akkor a legfontosabb volt. Kezemben volt egy műtéti beutaló, de nálam volt a döntés, hogy mikor kérek időpontot. Kérjek-e egyáltalán? Kezembe vettem az irányítást. Bejelentkeztem egy magánlaborba még egy hCG és progeszteron szint mérésre és egy lendülettel megnézettem a Leiden mutációt is. Fájt, hogy nem láttam jól az ultrahang képet és, hogy kedden nem készült ultrahang sem. Kíváncsi voltam, az nem lehet, hogy nem látszanak ennyi hetesen a mi Kicsi Hangyáink és szerettem volna egy másodvéleményt.

Felhívtam a másik doktornőt, aki megállapította a terhességemet, pénteken tudott időpont nélkül fogadni. Átbeszéltük, hogy mi történt, majd megerősítette ultrahanggal a szomorú diagnózist. Megkérdezte, hogy szeretném-e látni a monitort. Igen, szerettem volna, vágytam egy utolsó pillantásra. Ott voltak, nem sokat fejlődtek az előző ultrahang óta vagy már azóta összementek kicsit, feküdtek bennem mozdulatlanul. Segített elfogadni a valóságot az, hogy láthattam őket. Nem sírtam, nem érintett rosszul a látványuk, így is az enyémek voltak, nekem ennyi jutott most, két kis gyönyörű maszat a monitoron. A doktornő megértette a félelmemet a műtéttől, felajánlotta, hogy ő meg tudja csinálni a kórházban, ahol dolgozik, de csak hétfőn tud időpontot nézni. Nagyon fog vigyázni rám, egy napos kórházi tartózkodás. Kell negatív COVID teszt is, egy hét múlva akár túl is lehetnék rajta, addig még van egy hét, ha meg akar oldódni magától, addig még megtörténhet. Megbeszéltük, hogy én még egy kicsit többet is várnék, mint egy hét, inkább egy hét múlva kérnék időpontot. Támogatott ebben, nem akart lebeszélni a várakozásról, de felkészített, hogy a természetes út sok vérzéssel és fájdalommal jár és utána sokszor még műtét is szükséges. Tablettát sajnos nem tud adni, mert Magyarországon illegális. Nem éreztem azt, hogy a természetes vetélés szoros kontroll mellett egy biztonságos, felajánlott opció lenne a műtéttel szemben.

Kutatni kezdtem, valamit csak tanultam az egyetemen, tudományos cikkeket kerestem az orvosi cikkeket tömörítő adatbázisban, friss, naprakész tanulmányokat olvastam az elmaradt vetélés kimeneteléről, kezeléséről. Rendben, Magyarországon gyógyszeres út nincs, két opció maradt. A szakirodalomi konklúzió az lett, hogy az esetek több, mint fele a missed ab diagnózistól számított két héten belül spontán lezajlott, további várakozás esetén még több. Pro és kontra, nem fekete-fehér a kép, a természetes út nagyobb fájdalommal jár, tovább tart, nem biztos, hogy elkerülhető a műtét, de kisebb a fertőzés kialakulásának az esélye és csupán 1-2% szorul vértranszfúzióra a súlyos vérveszteség miatt. A D&C vagy magyarul kürett műtétnek lehetnek szövődményei, nagyobb a fertőzésveszély, sérülhet a méhfal, hegesedhet, a méhszájat is megviselheti a mesterséges tágítás, különösen, ha az első terhességről van szó. Cserébe gyorsabb, általában kevesebb vérzéssel jár, de utána 3 hónap várakozás javasolt, hogy a méhnyálkahártya regenerálódjon. Dönthetek, van választási lehetőségem és ez a tudat elviselhetővé tette az előttem álló napokat. A tudat, hogy a terhesség műszeres befejezése orvosi szempontból egy abortusz műtétnek felel meg, szörnyű volt és félelmet keltett bennem. Orvostanhallgató koromban álltam a másik oldalon is, szülészet gyakorlaton asszisztáltam már ilyen beavatkozásnál, tudtam, hogy néhány perc az egész és rutinműtétnek számít alacsony szövődményrátával, mégis mérhetetlenül aggódtam. Ezért vigyáztam ennyi évig, nem szedtem fogamzásgátlót soha, hogy ne avatkozzak bele a természetes hormonháztartásomba, hogy utána egy ilyen műtéttel indítsam az anyaságom? Tiltakoztam belül. Úgy döntöttem, hogy várok, ameddig ésszerű várni. Péntekre a HCG szintem már 9 ezer IU/l alatt volt (amit a korábban említett magánvérvételből tudtam meg), a három HCG értéket az idő függvényében ábrázolva, majd rájuk görbét illesztve szép egyenest kaptam, szinte lineáris csökkenést mutatott.

Számolgattunk Simonnal, hogy ha ez ilyen ütemben folytatódik, mikorra csökkenhet le a HCG nulla közelébe. A szervezetem reagál, történik valami, esik a HCG, nem lesz gond. Belefér-e még egy hétvégi kéktúrázás? Belefért, elutaztunk, 20 kilométert sétáltunk az őszi avarban, kellett a lelkünknek. Vasárnap már éreztem, hogy valami készülődik bennem, szurkoltam, hogy még ezt a napot bírjam ki, ne legyek rosszul. Nem lettem.

Hétfőn jelent meg az első rózsaszínes folt a wc papíron. Egy két napos kurzuson voltam, műtős zöld ruhában, egy tanfolyamon. Koncentrálnom kellett, ami kicsit segített elterelni a gondolataimat, de éreztem, hogy itt most megszakad bennem a világ és örültem, hogy elvegyülhetek a tömegben. A koronavírus járvány alatt egy harminc fős kurzus is tömegnek hat. Fájdalmam különösebben nem volt, valamit éreztem, de el tudtam látni a feladataimat. Másnapra kifejezetebbé vált a rózsaszínes-pirosas árnyalat, de még enyhe volt, nem véreztem nagyon, a hasam viszont egyre jobban görcsölt, bevettem az első fájdalomcsillapítót, hogy a délutáni szekción figyelni tudjak. Tágultam, éreztem, hogy ez most azért történik, hogy táguljon a méhszájam. Késő délutánra rosszabb lett, hazaérve már feküdtem. Bevettem egy Advilt estefelé is, valamit enyhített, de a fájdalom és a görcsök nem szűntek meg. Simonnal sorozatot néztünk, jól esett. Az éjszakám szörnyű volt, álmatlanul forgolódtam, az ibuprofen nem volt elég, görcsoldót nem akartam szedni, ne dolgozzon elennem, a fájdalomnak oka van. A meleg vizes zuhany és palac sokat segített, aznap éjszaka körülbelül négyszer zuhanyoztam. Lassacskám a rózsaszín pöttyözgetés vérzésbe váltott és ez már könyebb volt, láttam, hogy halad előre a folyamat. Aggódtam, hogy normális-e az, ami most történik, hosszúnak tűnt minden óra.

Reggelre jobban lettem, talán a fájdalomcsillapító hatott. Meghallgattam egy online órát, majd elmentem COVID PCR tesztre, ahová már korábban bejelentkeztem, ha mégis műtétre szorulnék, legyen. Pár óra enyhülés után újra rosszabb lett, feküdtem, forgolódtam, fájt és véreztem. Ibuprofent és paracetamolt szedtem váltakozva, csak a normál tablettát, volt, hogy csak felet, nehogy túlterheljem magam. Utólag ez butaságnak tűnik, bevehettem volna igazán egy Forte adagot is. Az óvatos fájdalomcsillapító adagolásom azt eredményezte, hogy elviselhető lett a fájdalom, de végig jelen volt, hol erősebben, hol gyengébben. Túl akartam már lenni rajta. Kétszer hánytam is. Nem estem kétségbe, jelen voltam, de Simon azért aggódott rendesen. Azzal nyugtattam magam, hogy ha ezt most kibírom, ha most tágul a méhszájam, a következő babám születése egyszerűbb lehet. Ez a gondolat sokat segített! A következő éjszaka is nehéz volt, Simon egész nap velem maradt, segített, simogatott, de éjszakára egyedül maradtam, békésen szuszogott mellettem. Zuhanyoztam meleg vízzel és mászkáltam a lakásban, leköltöztem a kanapéra. Hajnali három után jobb lett, reggelig tudtam aludni egy keveset.

Csütörtökre meglett a COVID teszt eredménye: POZITÍV. Erre nem számítottunk, hát jó, akkor legalább jó eséllyel megúszom a műtétet, de aggódtam is, hogy most aztán tényleg csak magamra számíthatok. Megmértem a hőmérsékletemet, enyhe lázam volt. Most vajon a koronavírustól van lázam vagy aggódnom kellene? Felhívtam a doktornőmet, hogy ez a helyzet és beindult spontán, azt mondta, hogy ez jó hír, akkor pihenjek sokat és túl leszek rajta. A műtét miatt felírt antibiotikumot szedjem nyugodtan, a koronavírusra is jó lesz, azt szedtem is. A munkahelyemen is szóltam, hogy pozitív lett a PCR tesztem, jó indok volt arra, hogy miért hiányoztam az elmúlt napokban és otthon maradhattam pihenni. Csütörtök délutánra enyhült minden, lázasan feküdtem, de sokkal jobban éreztem magam, mint az elmúlt két napban. Mérséklődött a vérzés, halványodtak a húzó érzések az alhasamban. Megnyugodtam. Talán túl is vagyok rajta.

Körülbelül 8-9 napig véreztem összesen, nem vészesen, sokkal rosszabbra számítottam, mint amilyen volt. Nem veszítettem sok vért szerintem a helyzethez képest. Aprócska szövetdarabokat láttam, de babákat nem, talán jobb is így. Éreztem, hogy mikor mentek el, egyikőjük valószínűleg szerda délután, a másikójuk csütörtök délelőtt, de ez a pillanat nem fájt, csak éreztem egy-egy nagyobb valamit, talán egy kis apró zsákocskát vagy burkot, amikor kicsusszantak. Lealábbis én így éreztem, nekem van két kitüntetett pillanatom, amiknek ezt tulajdonítom. Körülbelül két héttel később a terhességi teszt is negatív lett.

A koronavírussal is szépen megküzdöttem, fáradtnak és gyengébbnek éreztem magamat, sokat aludtam és feküdtem, de, hogy ez a koronavírusnak köszönhető-e vagy az átélt eseményeknek, nem tudom. Egy hét múlva pénteken még mindig pozitív lett a PCR tesztem, de a tüneteim már enyhék voltak, szaglásgyengülésen és fáradtságon kívül mást nem tapasztaltam. A háziorvosomnak a koronavírust bejelentettem, a terhességről és a vetélésről nem szóltam semmit. Talán látta az orvosi dokumentációt a felhőben, nem tudom. Összesen két és fél hetet töltöttem otthon, ez elég időt adott regenerálódni és pihenni, már vártam, hogy visszamehessek dolgozni egy héttel később már negatív koronavírus PCR teszt birtokában. Az a néhány ember, aki tudott a terhességemről a munkahelyemen, megértően fogadta a hírt, mindenki örült, hogy nem kellett kórházba kerülnöm emiatt. Nehezen beszéltem róla, de segítettek a beszélgetések is feldolgozni. A nagyobb közösségnek pedig a koronavírus éppen elég magyarázatot adott az időszakos visszavonulásomra és csendességemre.

Ultrahangkontrollra a vetélés után 3 héttel tudtam elmenni a doktornőm rendelésére. Mindent rendben talált, záródott a méhszáj, nem maradt vissza semmi, vastag méhnyákahártyával várhatom az első menstruációt, ami után szabad utat kaptam egy jövőbeli babára. Néhány vizsgálatot javasolt, de várnunk sem kell három hónapot a következő próbálkozással, ha úgy döntünk. A diagnózisom a 12. héten "otthonában lezajlott spontán abortusra" változott, a missed ab után ez sokkal szimpatikusabb kimenetel volt számomra, mint a műszeres befejező műtét. Ha a jövőben bárki kérdezi majd a korábbi műtéteimet, nem kell ezzel indítanom. Műtétmentes maradtam.

Nehéz pillanat volt még, amikor három héttel a vetélés után a védőnő felhívott telefonon, hogy hogy vagyok, mikor tudunk találkozni a következő tanácsadásra. Én éppen egy drogéria közepén voltam, amikor vázoltam az eseményeket telefonon. Lehet, hogy engem hallgatott az egész bolt, hogy mikor történt és hogyan és az ultrahangkontroll még hátravan, mert koronavírusos voltam.

Ez az én történetem. Hálás vagyok azért, hogy dönthettem, hogy nem lettem belekényszerítve egy szükségtelen műtéti beavatkozásba és az esetleges szövődmények miatti hosszas aggódásba, örülök, hogy volt elég bátorságom és lelkierőm a természetes utat választani az orvosi aggodalmak és kételkedés ellenére. A folyamat átélése segített feldolgozni, hogy ez a terhesség így ért véget. A fizikai rehabilitáció gyors és problémamentes volt, a lelki kevésbé. A vetélés az élet része lehet, ahogyan a halál is, szomorú része, de filmekben, könyvekben is olvasunk róla, emberi sorsok velejárója. Egy hirtelen műtét számomra sokkal traumatikusabb lett volna. A természetes út kontrollt és időt adott, annyira volt megterhelő, amennyit el tudtam viselni, hiszen az én testem vezette a folyamatot, és ez az önhibáztatás mellett bizalmat is ébresztett a testemmel kapcsolatban. Hosszú volt, de elviselhető. Simon mellettem lehetett, fogta a kezemet, támogatott, szeretett, nem voltam egyedül, nem kellett viselkednem egy kórházi környezetben. Szerintem ez számára is megkönnyítette az elengedést és érezhette, hogy aktívan tud támogatni.

Legyetek bátrak tájékozódni és kérdezni! Olvassatok hiteles orvosi szakirodalmat is nyugodtan, ha olyan típusok vagytok, hogy szeretnétek tárgyilagosan, tudományos szemszögből látni a szituációtokat és tájékozottan beleegyezni egy műtétbe vagy elutasítani a műszeres befejezést. Természetesen, ha komplikáció merülne fel, magas láz vagy sokáig tartó erős vérzés, ájulás, legyen egy kórház vagy orvos a közelben, akihez fordulhattok kérdésekkel is! Az én tanulságom az is, hogy a terhességi tünetek, reggeli rosszullétek enyhülése rossz jel az első trimeszterben.

Simon azt mondta nekem, hogy Kicsi Hangyák meggondolták magukat és visszafordultak belém, mégsem akartak koronababák lenni. Talán így volt, talán bennem nem szabályozódott valami megfelelően. Nem fogom megtudni. Most jön egy újabb fejezet, a lassú újrakezdésé. Ha lesz egészséges babám, akkor azt hiszem, hogy sokkal könnyebb lesz feldolgozni, hogy már soha nem tarthatom a karjaimban az én első kis ikerbabáimat. Néhány hétig három szív dobogott bennem és ez a terhesség a maga végességével is egyszeri volt és megismételhetetlen.

*** 11 hónappal később***

Most lett kerek a történetem.
Mùlt héten megszületett a szivárványbabánk, (aki a vetélés után két hónappal megkapaszkodott,) egy problémamentes, második felétől nyugodt terhesség után. A szülés is spontán indult és nagyon szépen alakult, szívesen gondolok vissza rá, megerősítő emlék lesz.
Lezárult bennem egy fejezet, valahogy összetartozik a fejemben a két terhesség, úgy érzem, hogy "a vetéléssel együtt egy nagyon hosszú terhesség" végül gyönyörűen zárult és sok mindenért hálás lehetek. Fontos tapasztalatokkal lettem több és szerintem a vetélés átélése segített a szülésre való testi-lelki készülésben és a vajùdásban is. Ebből a szomorú élményből sok erőt tudtam és tudok is meríteni, megtanított értékelni az anyaságot. A magzatok és az új élet tiszteletéről a veszteséget átéltektől tanultam a legtöbbet. Megkockáztatom, hogy a veszteség megtapasztalása engem is jobb anyává tesz.