Éva története

Mese arról, ahogy elengedtelek, icipici harmadik gyermekem 

Első két gyermekem instant sikeres (egymás utáni, és első kettő) lombik program csodái. 2018 őszen úgy ereztük, szeretnénk egy harmadik gyermeket (eddigre ért összhangba bennünk ez a vágy), 2019 áprilisára egy sikertelen FET-en [fagyasztott embrió transzferen], és egy sikertelen teljes stimuláción (antagonista protokollon, sikertelen peteleszívással) voltunk túl. Összetörtünk. Én összeszedtem magam, a férjem fekve maradt. Beszélgettünk, vártam, beszélgettünk, elkezdtem elfogadni, hogy bár vágyik még egy gyermekre, nem tud, nem akar már orvosokkal küzdős módon akarni. Ősz lett, nehéz ősz, egy ősz ami elvitte a nagymamám is.

Tél lett, és egyszer csak késett. Gyászoltam, a nagyim épp csak elengedtem, észre sem vettem napokig, pedig megvolt belül az érzés, és fizikai jelei is voltak. Spontán állapotos lettem, 37 évesen 8 év védekezés nélküli élet után az orvosi statisztikákra fittyet hányva.

Úgy zokogtam, mint még soha, sírva, nevetve kétrét görnyedve az izgalomtól és gyönyörtől.

A férjemnek egy hét kellett (és egy UH felvétel), hogy elhiggye, hogy mi történik. Csendesen őrültünk, de én nem tudtam csendben maradni, hiszen miért ne lehetne megosztani, minek várjunk a 12. hétig. Az előző terhességeim tokéletesek voltak, a szüléseim könnyűek, minden rendben lesz. Bizakodunk. Fáradtság, kis émelygés, gyomorégés, kávé el, karácsony, újév, új ultrahang, 8 hetes, szépen fejlődik, van szívverés tutumtutumtutum. Elmondom a gyerekeknek.

Eltelik a január, sok a munka, de jól bírom, nem jönnek a nagy fáradtságok (spontán terhesség, milyen könnyű is ez a sok hormon nélkül, gondolom), várjuk a 12 hetes UH-t.

Előtte négy nappal beteg leszek, magas láz, nonstop köhögés. Aggódom. A sok köhögéstől enyhe alhasi görcseim vannak. Telnek a napok. Végre szerda, ultrahang, nem vagyok lázas, mehetünk.

Amint látom a képen a magzatom, tudom, hogy baj van. Kicsi, kicsi... és aztán felfogom, hogy nem ver a szíve... már három hete elvesztettem. A férjem átölel, úgy tart, nem tudok sírni, hazaérünk és elmondom a gyerekeimnek, hogy kistesót vártunk, de angyal lett belőle. Kérdeznek, válaszolok, lefekszem.

Nem tudom mi fog történni. Telefonálok K-nak, aki maga is átélte ezt pár hónapja. Azonnal felveszi, figyel, jelen van, informál. Teljes súlyommal rá támaszkodom.

Mire másnap reggel az orvoshoz megyek, már tudom, hogy nem akarok küretet. Bízom a testemben, kérek időt, hogy elengedhessem, én, itthon, természetesen. Az orvos emberséges, kérdezi tudtam-e sírni, együtt érez, a gyerekeimre tereli a szót, kéri, próbáljak majd a létezésükből erőt meríteni. Két hetet ad a vetélésre, nem informál, de K. iránymutatásával végül fellelek minden információt, ami szükséges.

A húgom beszerzi a betéteket, vattás baba alátéteket, amikre szükség lehet. Felhívom egy jógás ismerősöm, küld légzőgyakorlatokat és mozdulatsort. Felhívom a reflexológus masszőr ismerősöm, telefonon irányítja a kezem a megfelelő pontokra. Megnyomom, fáj, jó helyen járok. Eltelik két nap, végre jobban vagyok az influenzából, enyhül a köhögés és nátha. Tornázom (avagy 'rage exercising') Prodigyre, húsz perc, elfáradok, de jól esik, hogy tudok tenni valamit. Kérlelem a testem, hogy engedje el. Elkezdődik valami nagyon random, pecsételő vérzés. Szinte csak reggel, aztán este, közben mintha semmi volna. Másnap újra rage-Prodigy-torna, segít, de a feszültség marad. A férjem óvatosan rákérdez, miért ezt a várakozást választottam, elmondom, csöndben hallgat, nem kérdez többet. Hosszasan beszélek K-val telefonon, úgy érzem, tudok várni, de talán már nem kell sokáig.

Másnap 12 nap otthonlét/betegség után a gyerekek végre mennek oviba. Én pedig a fúl-orr-gégészeten kezdem a napot, mert az elmúlt 24 órában erősödő arccsont és fül kornyéki fájdalmat tapasztaltam; szerencsére nincs arcüreggyulladásom, csak elzáródott ez-meg-az és nyomáskülönbség. Hazamegyek, vasalok, rendet rakok, 11.50-kor elönt a vér. Minden átmenet nélkül. Hiába használok napok óta szülés utána megabetétet, nem fogja fel, mire a fürdőszobába futok, moshatom a nadrágom is. De szinte csak lehúzni van idom és hideg vízbe nyomni, már jön is a következő adag. Felhajtom a zuhanyfüggönyt, és a dupla szűrővel berendezett zuhanytálcába guggolok.

A férjem a nappaliban dolgozik, szólok, hogy elkezdődött.

Tíz perc múlva látom, a csukott ajtó alsó szellőző résén keresztül, hogy valamit csendben feltöröl az ajtó elől. Minden bizonnyal végig csepegtettem a konyha és a fürdő közti utat. Nem teszi szóvá, én pedig valahogy nagyon közel érzem magamhoz ettől. Egy órán keresztül minden méhösszehúzódásnál (3-4percenként) nagy adag vér és tenyeremnyi méhfal darabok távoznak. Bekapcsolom a wireless hangfallal összehangolt telefonom, és Ben Harpert hallgatok. Nyugalom tölt el és hála. A Testem pont azt és pont úgy teszi, ahogy és amire kértem. Egyre éhesebb vagyok és a szőlőcukor már nem elég. A férjem hoz egy kis vajaskenyeret, odaadja, és diszkréten becsukja maga mögött az ajtót. Eszem, elmúlik a szédülés.

Egy óra után egyszer csak szünet. Óriáspelenkába öltözőm, és kimegyek ebédelni tyúkhúslevest, amit édesanyám főzött napokkal előtte, hogy meggyógyuljon az állapotos lánya. Most a vetéléshez ad majd erőt. Leterít a fáradtság, igy lefekszem a jógaszőnyegemre egy pokróccal a fürdőszoba ajtó közelében és pihenek, aztán elalszom. Majdnem másfél óra után ébredek, bár azt hiszem csak fél óra telt el. Épp elkezdenék aggódni, hogy megállt a dolog, amikor hirtelen kezdődik a 'második menet', ami az előzőhöz hasonlóan egy óráig tart. Most The XX-tol hallgatok zenét, rutinosan mosom le a vért magamról és öblítem a zuhanytálcát, a darabokat a kilepőnek odatett eldobható pelenkázó alátétre gyűjtöm (igy ha a férjem belépne ezeket félbehajtva eltakarom, amit nem szeretném, ha látna) és rendszeresen lehúzom a wc-n. Fél négy körül kijön egy az előzőektől eltérő darab, amiről úgy vélem talán a félig felszívódott embriót is tartalmazza, majd ismét szünet következik. Idönként írok a húgomnak, figyel rám, biztat.

Most majdnem egy óra pihenés adatott, de egyre erősebben és sűrűbben érzem a méhösszehúzódásokat. Háromnegyed ötkor kezdődik a 'harmadik - végső - menet'. Továbbra is zenét hallgatok, teszem, amit tennem kell, de érzem, hogy fáradok. Szólok a férjemnek, hogy 10 percenként kérdezze meg, hogy vagyok. Fél ötkor aztán el kell indulnia a gyerekekért. Tudom, hogy fél óra körülbelül és visszaér, úgy érzem, rendben van, hogy megy. Pár perccel azután, hogy kilép az ajtón, megérkezik az embrió, egészen egyértelmű azonnal (erre nem mertem rákeresni képben a neten, és a beszámolók szerint nagyon változó, hogy felismerhető-e egyáltalán). A kezembe veszem és szemlélem. Összeszorul a szívem, hogy mennyire mini babszem, baba jellegű. Lefényképezem (eredetileg azért, hátha az orvos rákérdezne, de érzem én is, hogy a képet a magzatrol, amit a kezemben tartok magamnak készítem), majd befektetem az erre előre előkészített dobozba, és félreteszem. Ekkor ír N. barátnőm, és amint jelzem, hogy most történik a vetélés, jelzi, hogy fél óra múlva felveszi a gyerekeimet, ez megnyugtat. A férjem és a gyerekek negyed hatkor érnek haza, kérem, hogy tartsa kint őket, nem akarom, hogy megijedjenek, nem tudok rájuk figyelni, fáradt vagyok és az előtte való 20 percben egyre erősebbek és folyamatosabbak a görcsök. Hallom N-t megérkezni, és hirtelen rosszul leszek. Annyi erőm még van, hogy lekapcsoljam a zenét és behívjam a férjem. Nem ájulok el, de nem bírom tartani magam, alátámasztja a fejem és kiengedem átadni a gyerekeket. Hirtelen úgy érzem a wc-re kell mennem, úgyhogy valahogy átmegyek a fürdőszoba másik végébe, és végre megérkezik a lepény. A testem alul-felül kilök mindent, épp hányok, amikor belép a férjem, kiküldőm, érzem, hogy mindjárt vége. Pár perc múlva a görcsök alábbhagynak, és szinte megszűnnek. Három mozdulattal összetakarítok, felveszek egy óriáspelenkát, és bebújok az ágyba.

A következő két órában a férjem többször hoz enni és inni, de ennek ellenére nagyon gyengének érzem magam. Amikor kimegyek a mosdóba, elájulok. Megmérem a vérnyomásom, a pulzus rendben van, de a vérnyomásom 68/46. Még mindig eléggé vérzek, így megijedek, hogy esetleg túl nagy kezd lenni a vérveszteség. Beszélek egy kedves orvos barátnőmmel, aki azt mondja, ha egy órán belül nem jobb a vérnyomás, menjek kórházba. Fél óra múlva elfog az érzés, hogy nem várhatok másnap reggelig, a férjem összepakol egy kórházi táskát, én pedig hívok egy mentőt, mert úgy érzem, elájulnék a lépcsőn. A mentősök kedvesek, a női orvos, aki a korházban átvesz, már kevésbé. Együttérző szavak helyett az orvosom nevét akarja, akinek szerinte nem lett volna szabad ekkora terhességet hagyni elvetélni természetesen. Jelzem, hogy ezt én akartam igy, és az orvosom adott rá két hetet, most az alacsony vérnyomásom miatt kértem segítséget, a vetélés már majdnem teljesen lezajlott. Az UH után küretet javasol, én kérdezem az a kevés kiürülne-e magától, azt mondja igen, de túl sok lenne esetleg a vérveszteség. Három órával később küretet csinálnak, utána reggelig alszom. Délelőtt egy négy gyermekes nővel beszélgetek, akivel megosztjuk a szobám, és délben végre hazavihet a férjem. A gyerekek őrülnek, amikor otthon találnak. A Kicsi azonnal bújni kezd és vigasztalni, a Nagy megkérdezi kiköltözött-e a baba a pocakomból (hogyan, és akkor most költözhet-e be új).

A vetélés utáni első két nap nagyon gyenge vagyok, néha sírok, de nehezen engedem ki a fájdalmat. A harmadik napon aztán kiönt belőlem, mint a láva. Egész nap sírok változó intenzitással. N. barátnőm elkísér az erdőbe (sőt cserepes virágot is hoz) és eltemetem a magzatom a virág társaságában. Úgy érzem, valami olyat vesztettem el magamból, valami olyan tört össze bennem, ami megjavíthatatlan. Félek, hogy sosem leszek már (mindig optimista) önmagam. Másnapra mégis jobb lesz, megnyugtat a tudat, hogy én mindent megtettem, amit tudtam. Adtam időt a testemnek, felkészültem amennyire tudtam, elengedtem, elbúcsúztam, eltemettem.

A vetélés után még egy hétig vérzek, utána az is elmúlik. Az első tíz nap minden nap őrült fejfájásaim vannak, az első héten sok éjszakai izzadás is. A méhem visszahúzódik. Újra dolgozom, és nagyon közel érzem magam a férjemhez és a gyerekekhez.

Idönként mérgelődőm magamban, hogy megijedtem és kórházba mentem, de mindannyiszor arra gondolok, hogy akkor ez jött belülről, és ez segít elfogadni.

Eszembe jut, hogy a szüléseim is kb 6 órát vettek igénybe, akárcsak a kicsi magzat elengedése. Jó érzés visszagondolnom arra a békességes, nyugodt érzésre, amit a vetélésem nagyobb része alatt megéltem. Büszke vagyok a testemre, hálás vagyok a férjemnek, a barátaimnak, családomnak, akik támogattak a vetélés előtt, alatt vagy után. Mindez segít újra önmagamhoz kapcsolódni. A többihez úgyis idő kell.