Eszter története

Barátnőm története

Történt egy napon, hogy gyanútlanul megyek le a kocsimhoz, ki- vagy berakni valamit, és egyszer csak félúton, szembe jön velem legkedvesebb barátném. 200 kilométerre lakunk egymástól. Azt mondta, hogy látni a meglepett fejemet, már önmagában megérte az utazást. Bementünk a házba, kérdezgettem, hogy mivel kínálhatom, mert hát tudtam, hogy várandós, de egy korty bort azért kér-e vagy sem vagy mi mást. Erre mondta, hogy nyugodtan tölthetek bort, mivel tegnap volt ultrahangon, és nincs már szívhang, a 11-12. hét után. Szó bennszakad, hang fennakad, bor hoz.

Két csodálatos gyermek világrahozatala után, néhány hónappal korábban volt már egy vetélése 6-8 hetesen, amit művi úton végeztek el, mert hiába volt minden kivárás és segítség, nem indult meg magától, muszáj volt végül beavatkozni.

A vetélés segítéséhez, ő is ugyanazt a homeopátiás szert kapta, amit én. Még gondolkoztunk is, hogy beszedje-e avagy sem, nehogy az ajkai kórházban kössünk ki, mert az nem lenne túl szerencsés. De arra jutottunk, hogy legyen, nekem is csak egy-másfél hét után indult be a vetélés, a szer bevétele után. Beszélgettünk, borozgattunk, kockáztunk, miközben a vérzése egyre erősödött. Gondoltuk, végül is nem baj, ha akkor mégis csak most itt lezajlik a dolog. Véreztünk, vártunk, beszélgettünk, kockáztunk. Fájdalmai nem voltak. Beszélgettünk a házam előtti lépcső tetején ülve, mikor is egyszer csak hirtelen felállt, majd azzal a lendülettel zuhant is lefele (csak 4 fokos a lépcső, de legalább beton, alatta földút). Én is felpattantam, próbáltam utána nyúlni, elkapni, de nem sikerült. Ezzel együtt sikoltottam is egyet. Mint egy lassított felvételen, láttam, hogy még eszméletlenül is egész ügyesen koordinálja az esést, egy kicsit ugyan beverte a fejét a végén, de nem nagyon. Akkor épp dolgoztak nálam munkás emberek, úgyhogy ordítottam, hogy hozzák a telefonom, és hívják a mentőt, miközben realizáltam, hogy a barátnőm az eséstől ugyan tényleg nem sérült nagyon, viszont eszméletlen. Közben hallottam, hogy hívták a mentőt, és hosszan magyarázzák, hogy hol is vagyunk, de nem megy, mire mondtam, hogy adják ide a telefont, majd én. Egyik kezemben barátosném fejével, a másikban a telefonnal, mondtam, hogy Veszprém megye, Somló-hegy, Szent Margit kápolna. Erre közölte velem a 112, hogy Veszprém megyében nincs Somló-hegy. Pár lélegzetvételnyi kihagyás után, gyorsan mondtam, hogy Somlóvásárhely, Somlóvásárhely (a legközelebbi települést). Mondták, hogy ja jó, megvan Somló-hegy. Közben barátném látszólag visszanyerte eszméletét, a szomszédok összeszaladtak. Hozták a párnákat a barátném lába alá, mert a mentő azt javasolta, hogy pócoljuk fel a lábát addig is. Közben ő, szétterülve a földúton, angyali, üdvözült mosollyal, teljes nyugalomban feküdt. Én ekkor kezdtem még jobban megijedni, hogy hát ez itt fog most nekem meghalni, biztos ezért eme földön túli mosoly. (Később elmondta, hogy ő tulajdonképp nagyon jól érezte magát, mert tudta, hogy biztonságban van, egy csomó ember van körülötte, és neki semmit nem kell csinálnia). A mentő elég hamar érkezett, a mentősök jó fejek voltak, én mentem velük, fogtam a barátnőm kezét. Közben hívtuk a bábáját, hogy beszámoljunk, mi történt, mondta, hogy hát ha ez történt, akkor ennek így kell lennie, csináljuk szépen. A kórházba érve is minden flottul ment, vitték is a vizsgálóba. Mentem vele én is. Elmondtuk a tényeket, és megkérdeztük, hogy esetleg, nem lehetne-e az, hogy a műtéttel még várjunk egy kicsit, hátha lezajlik a folyamat beavatkozás nélkül, de mégis kórházi körülmények között. Kissé furcsán néztek ránk, mondták, hogy akkor most megvizsgálják, én kimentem. Járkálván a folyosón, a vizsgálóval szembeni műtőből egyszer csak azt hallom, hogy a doktor úr mondja, hogy ezek valami alternatív emberek, ne lepődjetek meg semmin. Na, gondoltam, kész. Itt most valamit csinálni kell, mert esetileg belevarrnak egy mosogatószivacsot, csak azért, mert megkérdeztük, hogy nem lehetne-e várni. Bementem a vizsgálóba, kérdeztem a nővéreket, hogy beszélhetnék-e a doktor úrral, aki épp ebben a pillanatban lépett be a vizsgálóba. A barátnőm addigra már teljesen magánál volt, egészen jó állapotúnak tűnt a körülményekhez képest, gondoltam is egy pillanatra, hogy hát én itt nem hagyom, inkább elmegyünk Veszprémbe vagy akár Pestre, csak itt ne. Mondtam a doktor úrnak (mentsük, ami menthető alapon), hogy hát mi nem vagyunk alternatív emberek, csak emberek, és azért vagyunk itt, mert úgy gondoltuk, hogy segítségre van szükségünk, és hát természetesen, ha a doktor úr úgy ítéli meg, hogy műtét azonnal, akkor persze, mi csak kérdeztünk. Mire mondta a doktor úr, hogy hát nézzem meg a vizsgálóasztalt, hogy mennyire vérzik a barátnőm, így nem maradhat, mert elvérzik. A vizsgálóasztal képe még mindig itt van előttem, de hát hogy is nézzen ki vetélés közben, vizsgálat után. Mindenesetre, összenéztünk a barátnőmmel, ő bólintott, hogy hát legyen, csak még menjünk ki wc-re. Onnan még gyorsan felhívtuk a bábáját, aki szintén mondta, hogy legyen. Visszamentünk, hamarost tolták is a műtőbe, én meg járkáltam a folyosón. 15 perc sem volt, már tolták is ki. Megengedték, hogy vele menjek, befektették egy kórterembe, ott is még hagytak egy kicsit. Aztán értem jöttek, én meg másnap reggel őérte már mehettem reggel 8-kor.

(U.i.: azóta már tudom, az angol nyelvű leírások nyomán, hogy még az ájulás is normális. Nem a vérveszteségtől ájult el, hanem a sokktól.)