Anna története

Január 21-én fogant meg a kisbabánk. Nagyon büszke voltam magamra, hogy ezúttal vissza tudtam bogozni a szálakat. És utólag értelmet nyert, hogy ezen a dátumon ezt az újdonságot kellett csinálnom, hiába terveztem én el hónapokkal előtte, hogy ekkor fogom útjára indítani a Csillagmandaláimat, mert az nem jött össze. Viszont a csillagok jelezték (asztrozófus vagyok - az olyan, mint az asztrológus, csak még csillagképeket is néz), hogy újdonságot hozó energiák vannak a levgőben. S így utólag ebből azt értettem meg, hogy nekem a kisbaba volt betervezve újdonságként. Az ő ideje érkezett el, nem pedig a Csillagmandaláké. Ebbe bele is nyugodtam, és a Csillagmandala festő terveimet eltettem későbbre. Teltek, múltak a hetek, elérkeztek a rosszullétek, durvultak a rossullétek, míg egy nap sikerült jól kialudnom magam, s onnantól kezdve könnyebben viseltem újra a létet. Elérkezett a nőgyógyászati vizsgálat időpontja is. Egyedül mentem, a férjem a kislányunkkal itthon maradt. Útközben - talán az első tavaszi jellegű napsütés lehetett - néztem ki a villamos ablakán: a Duna fölött szikráztak a napsugarak. Úgy döntöttem, hogy nem telefonálok, inkább ezt az időt a kisbabámmal kettesben töltöm. Óriási hála és vég nélküli szeretet fogott el a kisbabámra gondolva, s közben a napfényben fürdőzve.

A nőgyógyászati vizsgálatra is repesve érkeztem. A vizsgálat során kiderült, hogy az ultrahang gép nem érzékel szívhangot. Életre utaló jeleket igen. Azt mondta a dokim, hogy ehhez hasonló előfordult már a praxisában. Igen ritkán, de előfordult. Ekkor a magzat 9 hetes volt. Menjek vissza jövő héten, de akkor már a szonográfus kollégához, aki a profibb gépével megnézi, mi a helyzet. Le voltam sokkolva. Ez volt az az opció, amire egyáltalán nem számítottam. Hazafele úton, miután felfogtam a hallottakat, és sikerült befelé figyelnem, meghallottam a belső hangomat, amint azt mondja: "Minden rendben van". Először nem értettem. Hogy lenne már rendben, mikor a doki nem talált szívhangot?! Újra befelé figyeltem: "Minden rendben van. Ha él a baba, akkor azért, ha pedig nem él, akkor pedig azért, mert ő így döntött, és ez esetben is minden rendben van" (megjegyzés: a reinkarnációban hiszek, és abban, hogy mindannyian egy tervvel érkezünk, amit megszületésünk pillanatában elfelejtünk. Ez esetben, a picinek valamiért ez volt a terve. Még meg akarta tapasztalni, milyen lehet magzatként meghalni, és erre kötöttünk mi ketten szerződést - ahol én meg azt akartam megtapasztalni, milyen elveszíteni egy kisbabát. Utána pedig ez a lélek dönthet úgy a továbbiakban, hogy újra hozzánk születik, és úgy is, hogy más szülőkhöz érkezik). És ezzel én teljesen rendben voltam. Onnantól kezdve a következő vizsgálatig sokat gondoltam a kisbabára, beszélgettem vele, figyeltem a pocakomra, és minden egyes alkalommal azt éreztem, hogy van benn egy kis élet.

Majd visszamentem vizsgálatra. A szonográfus fél perc múlva mondta is, hogy sajnos nem tud jó hírrel szolgálni. A baba 8 hetesen abbahagyta a fejlődést. Nagyon sajnálja. Próbáltam felfogni, amit hallok, mert közben bennem véges végig az az alapérzés visszhangzott továbbra is, hogy minden rendben van. Még megspékelve egy testi érzettel is: valahányszor befelé figyeltem a méhemre, és a kisbabára, éreztem ahogy pulzál benne az élet. Úgyhogy először nem is tudtam hová tenni amit hallok. A szonográfus kinyomtatta a fényképet a kisbabánkról, és elmondta, hogy szerinte ez a pici test ki tud jönni magától, nem kell bántani. Erre felkaptam a fejem: ilyen létezik? Milyen jó is lenne, ha lenne rá lehetőség! Csodálkoztam, hogy nem hallottam még ilyesmiről... Átmentem a dokim rendelőjébe. Ő azzal fogadott, hogy két út van előttem: a temrészetes vetélés és a művi befejezés. Ettől nekem óriási kő esett le a szívemről. Én úgy megkönnyebbültem, hogy nem fogja senki sem a kisbabám testét kívülről, erőszakosan bántalmazni, és én sem kell külső beavatkozásnak kitegyem magam, hogy a művi befejezésről már nem is kérdeztem semmit, csakis a természetes vetélésről. 4 hét állt a rendelkezésemre, hogy elengedjem a kisbabám lelkét és testét.

Utána néztem, hogy mire számíthatok fájdalom ügyileg, testi érzetek szintjén, mivel készüljek fizikailag a vetélésre? Felhívtam a bábámat (úgy volt, hogy itthon születik a kisbabánk, bábai kíséréssel), ő is mondott egy Aviva torna gyakorlatot, amit elkezdhetek csinálni, ha nagyon nem akar beindulni magától, de egyelőre még várjak vele. Majd biztos érzem, mikor kell csinálnom. És azt is elmondta, hogy fizikailag ne számítsak nagyon durva dologra, nem olyan, mint egy szülés. Ez sokat segített nekem a félelmem lekűzdésében (azért így, egy szülés után is féltem, hogy mennyire fájhat a vetélés), és úgy gondolom, az egyik blokkom, amiért nem indult be a vetélés, az pont ez a félelem volt. A másik blokkom pedig az volt, hogy lelkileg még nem tartottam ott, hogy elengedjem a kisbabámat, pedig akkor már 2 hete nem volt ott a lelke - és mégsem tudtam elengedni!!! Kellett valamennyi idő, hogy feldolgozzam valamennyire az információt, hogy a kicsi nem él, és a megérzésem ezúttal nem volt jó.

Körülbelül egy hét telhetett el, amikor egy éjjel arra ébredtem, hogy görcsöl a hasam. Aztán érzékeltem, hogy vérzek is. Visszaaltattam a kislányomat, én is visszafeküdtem a kis családom mellé, hogy pihenjek, amíg tudok. De már aludni nem tudtam. Nagy nyugalom volt bennem, és megkönnyebbülés (eléggé befrusztrált az az állapot, hogy még mindig vannak várandós tüneteim, de már a kisbabám nem él, és a kiszámíthatatlanság, a várakozás), hogy elkezdődött, de a görcsök már olyan erősek voltak, hogy nem tudtam miattuk visszaaludni. Felkeltem, ettem, kávét ittam, fürödtem egyet. Lassan világosodni kezdett odakinn. A kislányom felébredt, még egy ideig neki is olvastam, vele is reggeliztünk, a görcsök végig fokozatosan erősödtek, de még mindig menstruáció szintűek voltak. Néha egy-egy nyálkahártya darab is távozott, ami nem okozott külön görcsöt, vagy fájdalmat. Ezzel egész jól elvoltam. Külön hálás voltam, amiért szünet volt 2 összehúzódás között, amikor pihentem és összeszedtem magam, és ellazítottam a testem. Ám elérkezett a folyamatnak egy pontja, amikor a görcsök nagyon hirtelen felerősödtek, és a köztük lévő idő lecsökkent. A férjem pont kint volt, a kislányom mellettem, és már nem tudtam vele foglalkozni, de kiáltani se tudtam az apjának, hogy jöjjön be. Itt kicsúszott alólam a talaj, elragadtak a fájdalmak, a kislányom megijedt, síni kezdett, én valahogy csak kiáltottam a férjemnek, ő jött, átvette a kislányunkat, a kicsi meg is nyugodott az apikájánál, én pedig bele engedtem magam a fájdalomba. Már nem volt szünet, egyik összehúzódás még nem ért véget, de a másik már kezdődött. Így elsodort engem a folyamat. Nem tudtam fókuszáltan a kilégzéssel lazítani a medencémet, nem tudtam helyet csinálni a kis testnek mentálisan, a testem viszont dolgozott, tette a dolgát. Ez az elsöprő hullám hányingerrel kezdődött, majd kivert a víz, és végig izzadtam. Én úgy saccoltam, hogy fél óra lehetett ez a durva rész. A férjem szerint több volt. Max. 1 óra. És aztán ugyanilyen hirtelen lett vége. Nagyon enyhe összehúzódások következtek, újra szünettel közöttük. Átöltöztem, mert az átizzadt ruháimtól hirtelen fázni kezdtem. Ahogy a kanapé előtt térdelő pózból négykézlábra álltam, éreztem, hogy valami megmozdult bennem, kifele csusszant, és hogy a mosdóba kell mennem. A mosdóban kicsusszant belőlem a magzatburok, benne folyadék, és a picike test, és hozzá kapcsolódva a méhlepény egy része. Amiről akkor én még nem tudtam, hogy méhlepény. Azt hittem, hogy köldökzsinór. Viszont nem akart teljesen kijönni. Tudtam, hogy nem szabad rángatni, ezért óvatosan levágtam, és az egészet beleengedtem egy szűrőbe (ahogy itt az oldalon előzőleg olvastam). És felhívtam a bábámat, hogy most mi tévő legyek. Ő jött is nemsokára, megnézte, és a benn akadt részt az ujjával kivette. Kiderült, hogy a méhlepény volt. És abban maradtunk, hogy biztos, ami biztos, menjek el nőgyógyászhoz, és nézze meg, hogy minden része kijött-e a méhlepénynek. Mentem is.

Kiderült, hogy a méhlepény kijött, viszont sok nyálkahártya maradt még a méhemben, aminek szintén ki kell jönnie. Erre nem számítottam. Azt hittem, hogy a fizikai részen túl vagyok, jöhet a lelki gyógyulás és a gyász. Nagyon frusztrált lettem attól, hogy még mindig a testemmel kell foglalkoznom, mikor én már a lelkemmel szeretnék. Ettől a nyűgtől nem is voltam képes más igazságot, más szemszöget érzékelni. Elkezdtem méhösszehúzó olajat használni, és a fent említett Aviva gyakorlatot csinálni. Az előző nagyon szépen tette a dolgát, kis finom, élhető összehúzódásokat produkált a méhemben, és lassanként jöttek ki a nyálkahártya darabkák. A torna gyakorlat nagyon fájdalmas görcsöket generált bennem, és nem produkáltam nagyobb mennyiségű eltávozott nyálkahártyát, mint az olajtól, csak még ráadásul a méhem kezdett fájni pluszba. Úgyhogy maradtam az olajnál. Egy hét múlva mentem vissza újra a dokihoz kontrollba.

Mindeközben egy kedves barátom tanácsára (végig érkeztek ismerősök, barátok üzenetei, akik álmodtak velem, vagy gondoltak rám, épp megkérdezték, minden rendben van-e) elvégeztem egy meditációt, aminek nagyon jó hatása volt a lelkemre, és aminek köszönhetően rájöttem, hogy a testi és a lelki gyógyulás párhuzamosan történik. Nem úgy, ahogy én eldöntöttem, hogy lezárom a testit és jöhet a lelki. Párhuzamosan, egymást segítve, ahogy gyógyul a test, úgy tud a lélek is, aztán cserélnek. Ez esetben a méhemet gyógyítottam (többek között) ebben a meditációban. Láttam, ahogy sír, mert hiányzik neki onnan bentről a kicsi babám teste, magzatburka. Hiába őrizgeti a kibélelt, puha fészket (lásd: méhnyálkahártya), hiába tartogatja a kicsinek. A kicsi test nem fog visszamenni. Legalábbis most nem. Előbb el kell engednie a puha fészek darabkáit, össze kell húzódnia, gyógyulnia kell, hogy aztán újra egy kis magzat költözhessen be. Nagyon sok gyógyító szeretetet küldtem a méhemnek. Akkor is és azóta is. A meditációban úgy láttam, hogy vasrács tartja kifeszítve, hogy ne tudjon összehúzódni, és regenerálódni. Nagyon óvatosan, vigyázva, nagyon sok szeretettel szedegettem ki a képzeletbeli drótokat, nehogy megsértsem a méhemet. És azóta is nagyon sok szeretettel és türelemmel fordulok felé. Azóta is gyógyítom, és gondoskodok róla. Ugyanebben a meditációban újra elengedtem a kisbabám lelkét. Újra elbúcsúztam tőle. Sokáig búcsúztam tőle. Elmondtam neki, hogy nem haragszom rá, soha nem is haragudtam. Elfogadtam, ami történt, nagyon szeretem, és legközelebb várom vissza, ha újra minket választ. De ha nem, az is rendben van. Nehezen tudtam kiengedni őt a karomból és rábízni az égi kísérőjére, hogy visszatérhessen Istenhez. A meditáció után kiírtam magamból a fájdalmat és a szenvedést, de csak hetekkel később tudtam elégetni a papírt.

Ezután a meditáció után sikerült egy nagy lépést tennem előre. Már csak az maradt, hogy az én részemmel dolgozzam, az én lelkemmel, lelkiismeretemmel, azzal az érzéssel, hogy a kicsi nem kapott elég figyelmet, elég szeretetet tőlem. Az ittmaradáshoz eleget. De ez egy másik lelki folyamat, erről nem írok bővebben.

Időközben úgy döntöttünk, hogy elhamvasztjuk a kis magzat testét és méhlepényét. A hamvasztás előtti estén jutott eszembe, hogy pakoljak be gyertyákat, füstölőket, a szonográfustól kapott képet, a dobomat. Így egy kisebb, érzésből összerakott szertartás keretén belül tudtuk elhamvasztani. Nagyon nehéz és fájdalmas volt nekem maga a hamvasztás. Intenzíven ellenkezett a lelkem. Viszont amikor túl voltunk rajta, nagyon megkönnyebbültem, és egy mélyről jövő sóhajjal együtt az a gondolat öltött bennem testet, hogy "ez volt a legtöbb, amit tehettünk magunkért és a kicsiért, és meg is tettük".